„Megfigyelek. Ülök egy padon, sétálok a városban, ebédelek egy trattoriában, iszogatok egy igazi olasz kávézóban és figyelem a körülöttem történő dolgokat. A tárgyak életre kelnek, és mesélnek.

A vacsora pazar volt. A társaság pedig igazi kuriózum a maga nemében. A főasztalon Domenico Modugno, a Volare sláger írója mint házigazda, mellette jobbról Leonardo da Vinci, Botticelli, Michelangelo, Dante, Goldoni, Umberto Eco, szemben Vivaldi, Pavarotti, Oriana Fallaci, Giulietta Massina, Lella Lombardi és Anna Magnani. A tálalt ételek megtelítették a hosszúkás, 13 fős asztalt, és úgy voltak összeválogatva, hogy színük kitűnjön a többi közül. A harsány zöld saláta alá rejtett márvány vörös kolbász, a mélyzöld ruccolába szórt hófehér mozzarella, a tűzpiros, sárga és zöld paradicsomra csavart sonka, a tört fehér retekben olvadó ekrü színű vaj, a vékony karikákra vágott haragoszöld uborka halvány bézs fokhagymával, a „melírozott” hagyma a rengeteg fűszerrel, tengeri herkentyűvel, szalámikkal, tésztával és mártásokkal. Az ételek sorsa, mint egy életre kelt festmény, a látványba volt pecsételve. A vendégek egymás zsenialitásából táplálkoztak, valami hatalmas telepatikus erő kötötte össze őket, szinte érezni lehetett a fennkölt ihletet. A Vénusz születését, a repülést, a poklot, a négy évszakot, a kaviárt és lencsét, a meg nem született gyermeket, az országutat és Tennessee Williamst, aki darabot ír Anna Magnaninak.

Könyörgök ki a fejemből! Kolbász akarok lenni! Egyenek meg! Nyeljenek le, szagoljanak meg, ízleljenek vagy csak nyaljanak belém. Salátaként leeshetnék valamelyikük ölébe, vagy paradicsomként legurulhatnék a lábuk alá. Leszek a mozzarella, aki beleragad Leonardo vászonkabátjába, szétmaszatolódok, majd később beleszáradok a szövetbe. Vagy egy picike fokhagyma Dante Poklában, vagy mártás Pavarotti szalvéta nagyságú fehér zsebkendőjén, tüske a rózsán, két úr szolgája….

A vendégek elmentek. Az én szívem pedig megvacsorázott.”