Németül író szlovák származású, magyar gyökerekkel is rendelkező svájci írónő, (1950).

A Die beste aller Welten (Minden világok legjobbika) című regénye irodalmi visszatérés a többnyelvű gyermekkorba, amelyben az élete irodalmi játékká válik, iróniával, stilizált fabulálással, a gyermekkori kommunista szótár pácélja pedig fokozatosan széttörik.

A regényben egy tizenegyéves kislány én-formában mesél a felnőttek világáról. A gyermeki látószög, a sajátos helyzetelemzések, a gyerek számára érthetetlen helyzetek sajátos magyarázata.

„Amikor apa hazajön hétvégén, lövöldözi a verebeket. Nem lakhat velünk, mert egy polgári elem. Régen, amikor még nem volt ennyire boldog az életünk, segített a gazdagoknak még jobban meggazdagodni, és kizsákmányolta a proletárokat. Ügyvédként dolgozott, volt saját irodája, fehér inget és nyakkendőt viselt. Most szürke munkaruhában együtt építi a hidakat a többi proletár munkással. Ha a polgári elem sok időt tölt a proletárokkal, hasonlítani kezd rájuk, ahogy a mi tyúkjaink is hasonlítanak egymásra, és apa is öntudatos emberré válik. Minél több lesz az öntudatos ember az országban, annál boldogabb lesz mindenki.”

„Egy nyári napon, amikor anya nem jön haza, és a következő reggel sincs még itthon, megkérdezem a nagyanyámat: Hol van anya? Nagyanyám gyúrja a tésztát, és hallgat. Megcibálom a fekete pöttyös otthonkáját: Hol van, mikor jön haza? Ne kérdezősködj! – mordul fel, és tovább gyúrja a tésztát. Addig ráncigálom szüntelenül, míg hadonászó mozdulatokkal el nem hesseget onnan, mint a mihaszna verebeket. Többé ne kérdezősködj anyádról, értetted? Azóta nem kérdezek hangosan. Inkább töröm a fejem. Kivel is beszélhetnék erről? Apám gyászolja az elveszett irodáját, ahol ő volt a kizsákmányoló, a bátyámmal meg örökké csak civakodunk.”