– Viki! Mért nem nyitod ki az ajtót? Az anyád vagyok!
Na persze. Ki más. Reggel nyolc óra van, és ebben a kisvárosban hétkor már órákat járnak leolvasni, nyolc óra már a hasadra-süt-a-nap kategória. Mi a francot akarhat anyám talpig díszben? Hülye kérdés. Mindegy mit. Úgyis az van, amit ő akar. Meggyűrni, kivasalni, irányítani, terelgetni, ordítani, megmondani. Hogy én mért nem lettem ilyen határozott az életemben?
Anyu sosem törődött azzal, mit csinálok. Inkább megmondta, mit csináljak. Hozd ide, tedd le, vegyél vissza, és egész életemben visszavettem. Olyan vagyok, mint egy ló, akinek a hámját az anyám tartja és irányítja. Húzd meg-ereszd meg. És most megint itt áll az ajtóban és bebocsájtást kér. Pontosabban számonkér.
– Nyitom! – Nincs más lehetőségem. Lenne még esélyem átmászni az erkélyen Józsi bácsiék teraszára, de hallottam őket elmenni a vidéki kertjükbe, inkább győzzön az elfogadás és a negyvenkilenc év rutinja. Anyám a térfelemen belül, állok a kapuban és védek. Még a szürke mackónadrág is stimmel.
– Te Viki, ki ez a srác akivel látnak a városban? Kozmetikus Zsuzsika mondja, hogy már jó ideje egy fiatal hapsival lógsz éjjel és nappal. Tudod, Zsuzsikának a belvárosban van szalonja, a téren, onnan mindent lát. Téged is látott már nappal is, és amikor beesik neki késő este vendég, még azt is látja, mi történik éjszaka, mert szegény későn szokott végezni. Nekem is el kell mennem hozzá, de nincs időm, na majd meglátom, és egyeztetek vele időpontot, mert ugye minden csak szervezés kérdése.
– Anya! Mit akarsz? Kérlek, fogalmazz egyértelműen.
Tudom, hogy jön egy csattanó, minden más csak körítés. Mint a pofonok a szónoklatok előtt, még tinédzserkoromban, amikor anyám már kifejezte, hogy lehet ugyan véleményem, de az utolsó szó az övé. Apám mindig szólt, hogy nem kell olyan keményen bánni a gyerekkel, de ez általában csak a fókuszt vitte el rólam, és szegény öreg végighallgathatta a monodráma első és második fejezetét szünet nélkül.
– Te éled világodat, engem meg hívogat a Károlyod. Hogy mennyire szenved. Hogy mennyire hiányzol neki. Hogy mennyire megbánta minden tettét. Hogy el fog válni és csak érted él. Hogy lehozza neked a csillagos eget is…
– Fejezd már be! Anya, anya, anya, kérlek! Ha ennyire szíveden viseled Károlyunk sorsát, akkor élj vele te, hisz közöttetek is tizenhárom év korkülönbség van, csak nálad az ő javára. A fenébe a magánéletemmel. Lehet, hogy egyszer a büdös életben eldönthetem, mit akarok?
Ezzel a bátor, rövid monológgal jöttem rá, hogy anyám rajtam kéri számon saját elcseszett életét.
– Viki! Én mindig a javadat akartam. Amikor meghalt az apád, elvesztettem életem egy darabját. Te maradtál nekem. Negyvenhat éves voltam, te felnőttél, ki akartál repülni, és én nem tudtalak elengedni. Azóta ragaszkodom hozzád, hogy helyre tegyem minden hibámat.
Bingó. Hogy én ezen miért nem tudok meghatódni? Dráma! Csehovi szóhasználat és a fádó portugál népzene érzelmi keveréke. Úgy körülbelül a végkifejlet előtt egy jelenettel. Erre csattan általában vagy egy poén, vagy a kulcsmotívum. Várom a habzóhátú kiteljesedést, a nagy melodráma kibontakozását. Amikor a hősnő hátracsapja haját, kihívóan a mellékszereplő szemébe néz, és elárulja, hogy ő volt a gyilkos.
– Anya, de…. – kezdeném a végig se gondolt választ, de helyette most jön a színpadi kielégülés.
– Nincs de! Megmondtam! Szépen felhívod a Károlyt, és elbeszélgetsz vele! – staccato, mint Verdi Traviátája, amikor a csaj az asztalon táncol.
– De nekem nincs mit megbeszélnem a Károllyal.
– Hát én beszéljem meg vele azt is, hogy nem akarsz vele beszélni? És hogyan képzeled? Ki lát bele a te lelkecskédbe? Legfeljebb a könyveid! Pelenkázásod óta mást sem teszek, csak takarítom utánad a mocskot. A diplomádat. A hiteledet. A kirúgásaidat. Mikor fogsz felnőni? Megtettél mindent, hogy legyen egy normális kapcsolatod? Bizonyára. A magad módján. Mit tettél, Viki? Itt ülsz a négy fal között, és olvasod a regényeidet. És a regényeidhez méred az életedet. Megnyugtatlak, hogy olyan nincs és nem is létezik. Azt hiszed, nekem könnyű volt apáddal, nyugodjék békében!? Csak enni járt haza, és meccset nézni. Beleőrültem, hogy nem tudtunk egy normális programot kitalálni ebben a kisvárosban. Még egy vacak kis kertünk sem volt, ahova kimehettünk volna kapálni. Én elvoltam a könyvtárban, apád a gyárban, aztán este találkoztunk és kergettük egymás ábrándjait. Azt hiszed nekem nem voltak álmaim? Én is szerettem volna királylány lenni, de nekem a szüleim a háborúban meghaltak, dédnagyanyád nevelt föl. Aztán ő is meghalt, most meg itt vagyunk ketten egymásnak és így is maradunk, úgy néz ki.
– Anya, terhes vagyok!
Mivel a monológok a harmadik felvonásra íródnak, itt már érzékelhető volt a végkifejlet. De improvizációra nem készült föl. A folyosó szűk falai támasztották meg jobbról és balról. Majd megfordult és elviharzott. Lehet, soha többet nem látom az anyámat.
