Előzetesen ki szeretném emelni, hogy jelen tanulmányban a kisebbségi irodalom fogalma alatt nemcsak etnikai aspektusból a nemzetiségi irodalmat fogom érteni, hanem a nemi és vallási kisebbségeket is – minden kategóriát külön tárgyalva.
A magyar irodalom világirodalmi viszonylatban sosem tartozott a „nagy irodalmak” közé. Az első világháború után a trianoni határváltozásoknak köszönhetően az ország területével együtt az irodalom tere is leszűkült, illetve átalakult: az anyaországi területen kívül eső térségről származó alkotásokat kisebbségi irodalom megnevezéssel láttak el. Leggyorsabban az erdélyi magyar irodalom indult virágzásnak; 1920 után az akkori Csehszlovákia híján volt az íróknak, újságoknak és kiadóknak. A megoldást a magyarországi értelmiségiek emigrálása jelentette, akik a politikai helyzet miatt kényszerültek hosszabb-rövidebb ideig letelepedni Csehszlovákiában. 1948 után az irodalom szocialista szellemben fejlődik; megindulnak a különböző folyóiratok: Új Szó, Fáklya, Dolgozó Nő, majd pedig az Irodalmi Szemle – Dobos László főszerkesztésével –, mely a csehszlovákiai magyar irodalom legfontosabb fórumává válik. A műfajok közül először a líra jelenik meg Mécs László és Győry Dezső, valamint Forbáth Imre közvetítésével. A drámaírók közül Egri Viktor és Dávid Teréz emelkedett ki. A második világháború után eljött a „harmadvirágzás” korszaka olyan képviselőkkel, mint Ozsvald Árpád, Zs. Nagy Lajos, Tőzsér Árpád és Cselényi László; a próza terén pedig: Dobos László, Duba Gyula, Rácz Olivér, Mács József, majd pedig a posztmodern szellemiségű Grendel Lajos. A kisebbségi női írók a két világháború közti időszakban szinte minden műfajban alkottak, a magyar irodalmi kánon mégis alig tartja számon őket. Ásgúthy Erzsébet, L. Kiss Ibolya, N. Jaczkó Olga, Ordódy Katalin, Palotai Boris, Pozsonyi Anna, Szenes Erzsi, Szenes Piroska, Szucsich Mária stb. művei elvétve bukkannak csak elő egy-egy antológiában.
Dolgozatom témája Szenes Piroska kisebbségi helyzetben megteremtett írói pályája, pontosabban az Egyszer élünk című regényében megtalálható kisebbségi problematikák feltárása. Választásomat több tényező is indokolja. Erdélyi származású, a mai Románia területén, Marosszalatnán született, tanulmányait Budapesten végezte, de felvidéki írónőként tartják számon, 1929 és 1938 között férjével Besztercebányán élt, regényei főként ekkor jelentek meg. A háború elől külföldre emigrált – Szenes ugyanis regénybeli alteregójához hasonlóan szintén zsidó származású volt –, ezáltal nemcsak a magyarországi, de a (cseh)szlovákiai magyar köztudatból is kiesett. S ráadásul még megítélése is – tévesen – negatív irányba mozdult el Csillag a homlokáncímű regénye miatt. Volt olyan magyarországi elmarasztaló kritika, amely egyenesen hazaárulással vádolta. Erre az írónő az alábbi szavakkal reagált: „Én csak annyit jegyzek még meg, hogy csehszlovák honosságú magyar író létemre abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy duplán követhetek el hazaárulást. Szóban forgó regényemet a szlovák cenzúra kitiltotta Szlovenszkóból, azzal az indoklással, hogy hősnőjét, mint a szlovák nemzet tagját kedvezőtlen színben tüntetem fel, és egyáltalában becsmérlő módon nyilatkozom a szlovákságról. Becsületes objektivitásnak nem lehet szebb igazolása, mintha egyszerre támadja meg mindkét oldali képmutató sovinizmus. Meg vagyok elégedve.” Később pedig számos dicsérő kritika érkezett kortársaitól, mint például Kassák Lajostól és Schöpflin Aladártól.
Ordódy Katalinhoz hasonlóan műveit a szőnyeg alá söpörték: csak kis számban jelentek meg önálló kötetben regényei és elbeszélései. Erre figyelt fel a pozsonyi Phoenix Polgári Társulás, és a Womanpress által igyekszik (újra)kiadatni ezen értékes írásokat. Mindkét írónő fontos szerepet játszik a szlovákiai magyar irodalom archívumában, hiszen regényeikben a női sors szorosan összefonódik a kisebbségi magyar sorssal, miközben hiteles korrajz tárul elénk. Értékük az évek során egyre jobban a felszínre tört, ahogy lazulni látszott a „kétszeres kisebbségi helyzetük”. Ma már nem nevezhető hátráltató körülménynek az etnikai vagy nembeli kisebbség jelensége.
Az Egyszer élünk egy füzetekből álló naplóregény: Engel Eszti, egy fiatal orvostanhallgató budapesti diákévét mutatja be, melyben közrejátszik a szerelem és az antiszemita kor kegyetlensége. A főhősnő egy szegény vidéki lány, aki ki akar törni a hátrányos „kisebbségi” közegéből. Először is azzal, hogy vidékről a fővárosba költözik, hogy orvosnak tanuljon. Ez a beilleszkedés sem egyszerű folyamat: „Egyáltalában, kissé kótyagos voltam a boldogságtól, hogy itt lehetek! Itt olyan lehetek, mint mindenki más, egyformán szívesen látott (óh, naivság!) és egyformán számba sem vett (mily tévedés!).” (11) Mivel ez egy naplóregény, felmerül a kérdés, mennyire függ össze az elbeszélő, az elbeszélt én és a szerző, és mennyire az ő valós élményeit írja le a könyvben. Féja Géza szerint például a regény nem más, mint az írónő saját élettapasztalatainak áthelyezése Magyarországi környezetbe, a lévai vonatkozások áthelyezve egy alföldi kisvárosba. Bárczi Zsófia pedig így látja: „Szenes naplóregényének befogadási folyamatában azonban a csehszlovákiai magyar irodalmi kontextusban való elhelyezhetőség egyértelműen a referencialitás kihangsúlyozásán, az életrajzi szerző énjének a naplóban megszólaló szubjektumba való beleolvasásán keresztül tudott megvalósulni, a műfaj „félreolvasása” a regény átkontextualizálásának érdekében volt kívánatos.”
A regény fő szála a „féltragikus” szerelmi történet; Hajdú Pistával való kapcsolata azért nem teljesedhet ki igazán, mert világnézetük merőben különbözik egymástól. Eszti a húszas években megjelenő független nőtípus megtestesítője. Határozott természete már az első naplóbejegyzésben is megjelenik: „…nem fogom magam jobban szeretni vagy szépíteni. (…) Miért is szépíteném, kímélném magam, mikor én arra nem szorulok?” (5) A sokat emlegetett szüzesség elvesztése is tudatosan történik nála. A kölcsönös vonzalom Hajdú Pista, ötödéves medikus és tanársegéd iránt hamar a felszínre jut, de Eszti kezdetben nem engedi meg magának, hogy érzelmei uralják. „Én azonban sírni szeretnék, oly undorítónak találom sokszor, hogy engem is csak egy párt kereső tyúkocskának nézzenek.” (33) A másik probléma, amivel szembe kellett néznie, az önellátás, valamint a lakásszerzés. Albérletet azonban nehéz volt találnia, mivel mindenhol ugyanazt a választ kapta: „nőt nem veszek szívesen lakónak” (8) Eszti végig meg akarja tartani függetlenségét, mégis beleegyezik abba, hogy egy idő után Pista fizesse szállását. Naplóbejegyzéseit viszont sosem mutatná meg neki. Nőként, vidéki lányként megtapasztalja a beilleszkedés nehézségeit a főként férfiakból álló orvostanhallgatók között, ezt részletesen ki is fejti: „Mily mások a férfiak, mint mi nők, mennyivel szerencsésebbek! Ez a sok hányaveti, ténfergő, röhögő fiú, ha csak pillanatokig figyel is, ha csak egyszer szemlél meg egy preparátumot, addig a pillanatig intenzívebben szedi magába, amit tudni akar, mint mi, ha órákig tartjuk ébren a figyelmet. Mi az nekik, magukról elfeledkezni, és a tárgyba merülni, ami a megértést jelenti! Ez a játékosságnak, a magukról megfeledkezni tudásnak a szerencsés másik oldala. De a mi szerencsétlen, örökké éber nőiességünk nem tud megfeledkezni magáról, nem tud elmerülni abba, ami személyétől független, folyton érzi magát. Így kell nekünk dupla és tripla erőt kifejteni azért, ami a férfiaknak szinte fél kezi munka, így kell nekem magamat, mint egy íjat kifeszíteni, hogy figyelni tudjak a tanárra, ha Pista mellette áll, hogy rá sem merek nézni, mert egy pillantása mindent felborít. Valahogy nem való, hogy mi ezt a férfiakra szabott világot minden változtatás nélkül vegyük át, legalább is vegyes világgá kellene átváltoztatni, hogy mi is jól érezzük benne magunkat és haszon is legyen tőlünk.” (70–71) Eszti a tipikus háziasszonyi női szerepbe is nehezen illeszkedne bele, ugyanis nem akar alárendelt viszonyba kerülni, ezt Pistának is többször elmondja: „Vagy vállalsz úgy, ahogy vagyok vagy te sem kellesz nekem! Mondtam én már egy szóval is, hogy férjnek jó leszel nekem? Menj a fenébe!” (89) Határozottságában azonban gyakran meginog a történet során, többször is megkérdőjelezi önmagát. Mikor végül munkát kell vállalni, hogy továbbra is fenn tudja tartani magát, ráfanyalodik, hogy számba vegye barátnője tanácsát, és kipróbálja a kézimunkát: „Szép kis szégyen, hogy én sem tudok különbet kitalálni a kézimunkánál!” (179) Eszti karaktere tehát az a nőtípus, mely a függetlenségre törekszik, ám ezért igencsak meg kell küzdenie.
Személyiségének másik fontos adaléka zsidó mivolta. „Én vagyok az a bizonyos vidéki ifjúember, aki okos és harcrakész; szép, büszke és szegény; szóval, aki a marsallbotot hordja tarisznyájában. Azonkívül leány vagyok, zsidó, és az ellenforradalom harmadik évében egyetemre járok Budapesten” (3) – írja magáról Eszti. Zsidó származása miatt több ízben negatív módon megkülönböztetik az egyetemen is, például a „másvallásúakat” kiküldték a tantermekből, utána a következőket olvashatjuk: „Nono! – szerettem volna mondani, mert nagy szánalmat éreztem. Csak ne oly tragikusan, barátaim! Másvallású vagy, ezt be kell látnod magadnak is. / Mindez egy dermedt pillanat. Még senki sem mozdult; és akkor láttam, hogy nekem kell mozdulnom elsőnek. Te tudod ebből a legtöbbet – biztattam magam – leány is vagy; légy duplán bátor! (…) Mikor a botosok elé érkeztem, kettő átengedett. De a második sorból egy fiú felemelte a botot.” (15) Egy másik eset során az egyetem kapujában elvették az indexét, és nem akarták beengedni az iskolába. Pistával való kapcsolatának fő konfliktusforrása is a valláskülönbség volt. Pista az antiszemita korszellem emberének tipikus megtestesítője, bizonyos fokig ugyan tolerálta Eszti vallási nézeteit, de eltérő világszemlélete gyakran kiütközött. Egyszer például ezt kérdezte tőle: „Mondd csak, Eszti, nem lehetne, hogy te valami keresztény felekezetet mondj be nálunk?” (97) Valamint többször elmarasztalta a lányt, amiért nem hajlandó megváltozni, kellő áldozatot hozni miatta. Pista édesanyja is nagyban befolyásolta kettejük kapcsolatát, hiszen Pista megígérte neki, hogy nem veszi el feleségül Esztit. Pista így határozza meg önmagát és értékrendjét: „Keresztény magyar vagyok – mondja tagoltan –, aki tudja, hogy hitének és hazájának többel tartozik, mint önző egyéni érzelmeinek.” (156) Pedig Eszti számára a vallás inkább csak az önmeghatározásban játszik szerepet. Bárczi Zsófia tanulmányában felismeri: „A zsidó közösségi identitást azonban Eszti nem az elszenvedett megaláztatások miatt, hanem azok ellenére utasítja el, s ezzel párhuzamosan az egyéni önazonosság-tudatot értékeli fel.” Sokáig elutasítja a zsidók számára kiutalt segélyt, illetve az olcsó menzát, de a helyzet romlásával a szükség rákényszeríti ezek kihasználására. A zsidókról alkotott sztereotípiák az egész regényt áthatják. Egy helyen a kis Széll Gyurka jegyzi meg: „Eszti néni mindig olyan jókat eszik. De hát a zsidóknak van pénzük a bőrük alatt.” Holott Esztinek ez idő tájt alig volt mit ennie. Előfordult az is, hogy csak azért nézték el zsidó származását, mivel róla volt szó. Ezt megelégelve válaszolt vissza kissé szarkasztikusan az alábbi módon: „Én nem vagyok jólszituált, erkölcsös, hazafias zsidó, én egy szegény, pacifista, szocialista, egy durch-und-durch tisztességtelen zsidó vagyok! Sőt elárulom magának, hogy szíve szerint minden zsidó az, és aki nem az, csak érdekből egy tisztességes zsidó! – kiáltottam és nevettem.” (203) A legtöbb konfliktus és atrocitás hátterében tehát zsidósága áll, pedig vallási kisebbségének tudatosítása nem belső igényből származik, csupán a külső körülmények miatt jut felszínre.
Dolgozatomban rá szerettem volna világítani, hogy a többszörösen kisebbségi identitás nem hátráltató tényező; s hogy Szenes Piroska a szlovákiai magyar irodalom egyik fontos alkotóeleme, mert kiválóan ábrázolja a kor etnikai, vallási és nemi kisebbségi helyzetét.
Felhasznált irodalom
BÁRCZI Zsófia, A nő tere. Szenes Piroska: Egyszer élünk, Híd, 2013/5, 109–118.
BÁRCZI Zsófia, Nőnek lenni. Szenes Piroska regénye, Partitúra, 2010, 2. sz.
BOLEMANT Lilla, Női mese. Szenes Piroska: Csillag a homlokán. I.–II., Irodalmi Szemle, augusztus–szeptember 2012.
BOLEMANT Lilla, Nőképek a (cseh)szlovákiai magyar irodalomban = Nőképek térben és időben, Miskolci Egyetem, 2015.
FÁBRI Anna, A szép, tiltott táj felé. A magyar írónők története két századforduló között (1795–1905), Budapest, Kortárs, 1996.
NÁDASS József, Szenes Piroska: Egyszer élünk, Szép Szó, 1936/2.
SCHÖPFLIN Aladár, Egyszer élünk. Szenes Piroska regénye, Nyugat, 1936/1.
SŐTÉR István szerk., A magyar irodalom története 1919-től napjainkig, Budapest, Akadémiai, 1966
SZENES Piroska, Dupla hazaárulás, Nyugat, 1931/16.
SZENES Piroska, Egyszer élünk, Pozsony, Womanpress, 2013.
TURCZEL Lajos, Szenes Piroska = T. L., Tanulmányok és emlékezések, Bratislava, Madách, 1987.
