Leírás
Részlet a meséből:
Csiribiri csiribiri
zabszalma –
négy csillag közt
alszom ma.
− De hát ezt én is ismerem! − lelkendezett a tündér, miközben lopva
az öregre pillantott. Ő sugárzó arccal hallgatta a verset, de szemét behunyta közben.
Samu teljesen belefeledkezett a varázzsal teli játékba. Hosszú perceken át
ritmusra ütötték össze a köveket Bíborkával, miközben dalolták a sorokat:
Csiribiri csiribiri
szellő-lány –
szikrát lobbant,
lángot hány.
Csiribiri csiribiri
fült katlan –
szárnyatlan szállj,
sült kappan!
Csiribiri csiribiri
lágy paplan –
ágyad forró,
lázad van.
Csiribiri csiribiri
zabszalma –
engem hívj ma
álmodba.*
Aztán egyszer csak megjelent egy szikra. És még egy. Meg még egy.
Leó kendője meggyulladt. A láng egyre magasabbra kapott, elérte a létrát,
miközben a fokokról szép csendben csöpögni kezdett a víz. A fagy felengedett.
Leó, Samu és Bíborka a varázslángok ölelésében elindultak felfelé.
Mintha lebegtek volna… Vidáman integettek vissza a Létra Őrzőjének,
miközben kántálták tovább:
Csiribiri csiribiri
Bojtorján –
Lélek lép a Lajtorján.
Samu századszorra mondta ki a sorokat, most mégis megremegett. Bojtorján, lajtorján?
Hányszor kérte a nagymamáját, magyarázza meg neki a szót! Hirtelen
megjelent a szeme előtt az agyonlapozott könyv, amelyben fekete-fehér rajzon magas létra kanyarodik felfelé, előtte egy öregember áll hosszú szakállal.
− Bíborka! Bojtorján meg égi lajtorján? Ez… ez ő volt? De honnan…?
− Samu, mondtam, hogy más is járt már itt lentről. Akad, akinek fontos dolga van velünk.
Majd valamikor megérted. De most húzd fel magad, mert itt az utolsó fok, és elénk tárul a Csillagliget.
Bíborka elszántan tekintett előre. Samu szíve zakatolt. Rázta a hideg.
Mi ez az egész? Nem tudja. De azért eddig eléggé csodálatos.
A Csillagliget
Jó érzés volt a hideg gömbsapka után az egyre melegedő létra ölelésében felfelé mászni. Hát még felkapaszkodni a ligetet borító, kellemesen langyos csillagfénybe tapintva! Samut átjárta a borzongás, ahogy egyre inkább melegedett a teste a sötétkék kabát alatt. Ahogy felhúzta magát a gödörből Leót és Bíborkát követve − akárcsak a csatornából feljövő vízvezeték-szerelők az utcán –, a tenyere teli lett sárga csillagporral.
Ösztönösen megnyalta a bőrét: finom, édes mézeskalácsízt érzett. Aztán körbepillantott. Nos, ha valóban szerette a világost, most igazán jó helyre érkezett. Mindent belepett a szikrázó fény: mintha egy mezőn járna, ahol napsárga fű nő. Körötte Bíborkához hasonló méretű, sárga lények futkostak, akiket egyenként körbevett valami ezüstös fénysugár.
− A csillagok – mutatott feléjük a tündér, amikor elkapta a kisfiú pillantását. – Épp nagy munkában vannak, szedik a fényszárakat a mezőn, és hordják a malomba. Tudod, ott őrlik álomporrá a fényt – magyarázta olyan természetességgel, mintha naponta vezetne körbe valakit az álomporkészítés helyszínein.
− Á, értem – motyogta megdöbbenve Samu, aztán csodálkozva Leó után kapta a tekintetét, aki addigra már vidáman meghempergőzött a melegen simogató fényben. Nyakán ott lapult a zöld kendő!
− De Leó! Mégis hogyan…? – dadogta a sálat bámulva.
− Mire felértünk, már rajtam volt – ugatta vidáman Leó. – Úgy tűnik, az Álomkapun túl tényleg minden megtörténhet.
Samu elmosolyodott. Majd kérdőn Bíborka felé fordult. Ekkor vette észre azt a futva közeledő csillagot, aki a legmagasabb volt mind közül: lábán ezüst csizmát, karján ezüstórát viselt.
− Bíborka! – kiabálta. – Csakhogy újra látunk! Legalább egy apró öröm a mai estén. Egyébként őrület és káosz! − jajveszékelt a fejéhez kapdosva. Aztán Samura nézett, miközben fénylő kezét nyújtotta: − Csillag Benő. Műszakvezető és mindenes.
− Bodor Samu. Ööö… második bé, Pitypang utca − felelte az égi vendég dadogva. Majd kedélyesen kezet ráztak.
− Samu segített visszatérnem a Földről álompor híján. A Hold felé tar-tunk, szeretnénk megállítani az Északi Szelet, mielőtt nagy bajt csinál.
Gondolom, hallottad, mi történt az este… − sóhajtotta Bíborka, de a hangja az utolsó szóra elcsuklott.
− Méghogy hallottam! Sajnos nem csupán hallottam, láttam is – dühöngött Benő. − Az Északi Szél ugyanis a ligetbe is beköszönt. Nem elég, hogy vigyorogva az arcunkba tolta az álomport, amit ugyebár tőlünk kaptál előtte – itt Benő jelentőségteljesen Bíborkára sandított −, hanem még a malomban is felfordulást csinált. A malomkereket szerencsére nem tudta megállítani, ahhoz neki sem volt elég ereje. De a futószalagot, amiről a zsákokba adagoljuk az álomport, betorlaszolta egy hatalmas kupac Marsról csent vöröshomokkal. Fogalmunk sincs, hogy hordunk el ekkora mennyiséget ilyen rövid idő alatt.
- folytatás a könyvben –
