Részlet Etela Farkašová magyarul megjelent regényéből, Vályi Horváth Erika tolmácsolásában
Egyre szívesebben jár az állatkereskedésbe, ritkán veszi észre a szagot, ami már beitta magát a kisebb-nagyobb ketrecekkel szegélyezett termek falaiba, sőt azon kapja magát, hogy szinte élvezettel szippantja be, ez a szag vonzóbb lett számára, mint az összes Chanel, a 5-avenue, Dior és más parfümök, amelyeket valaha magára fújt, érzi benne az élet jelenlétét, egy meleg, hamisítatlan, ragaszkodó világ illatát, amely még nem árulta el, és amitől semmi ilyesmi nem várható…
Ma is oda tartottak, amíg sorra nem kerültek, a legközelebbi ketreceket nézegette, a figyelmét azonnal felkeltette egy kis fadoboz, nem nagyobb egy cipősdoboznál, hasonló ahhoz, amiben Lilit először meglátta, valami mocorgott ott, sípoló hangokat adott ki, odalépett és közelebb hajolt, hét-nyolc hörcsög kuporgott a doboz alján, hemzsegve lökdösték egymást, harcoltak a nem létező helyért, átgurultak, harapták egymást, meg sem tudta számolni őket, annyian voltak, ez borzalmas, mondta olyan hangosan, hogy nemcsak az eladónő nézett rá, hanem az előtte sorban álló vásárlók is, szegények… hiszen ez…
Tudom, tudom, mondta a lány a pult mögött, hétfő óta itt vannak, valaki idehozta őket, míg épp kiszolgáltam a többi vásárlót, betolta a dobozt a ketrecek közé, és eltűnt, így szabadult meg tőlük, csak másnap reggel vettem észre…
De ma már csütörtök van, mondta Miriam, nekem úgy tűnik, hogy az egyik, az, amelyik teljesen fekete, már nem mozdul, agyonharapdálták…
Ez néha megesik a hörcsögöknél, mondta az eladónő kissé ingerülten, és továbbra is az éppen vásárlásért fizető fiatal párra koncentrált.
Megesik az ilyesmi, emelte fel Miriam kérdőn a hangját, azt mondja, megesik az ilyesmi, azonnal tennie kell valamit… könnyű azt mondani, szólal meg a lány, ezúttal leplezetlen lelkiismeret-furdalással, muszáj, muszáj… könnyű kritizálni… felhívtam pár embert, néhány ismerőst, akiről tudtam, hogy van gyerekük, reméltem… kiraktam egy felhívást az ajtóra, a két szomszédos boltban is, felraktam egy hirdetést a netre, de senki nem jelentkezett, nem tehetek arról, hogy senkit nem érdekel… etetem őket, ezenkívül még mit kellene tennem maga szerint… annyian vannak itt, akiknek a gondját kell viselnem, de nagyon jól tudja, hogy volt Lilivel is, a hangja kicsit ellágyult, ha maga nem lenne…
Este Miriam és Blackie elmentek, hogy körbejárják a szemetes konténereket, szinte az összes közeli utcát bejárták már, úgy tűnt, hogy fel kell adnia a tervét, aztán az egyik konténer mellett észrevette, amit keresett, tulajdonképpen nem teljesen az volt, amit szeretett volna, nem egy ketrec, hanem egy akkora akvárium, amiben hét-nyolc hörcsögnek nyugodt és kényelmes életteret biztosít, egy pillanatig sem habozott, hívott egy taxit, és hazavitte az akváriumot, otthon kimosta, és másnap reggel ismét taxit rendelt, az eladónő mikor kinyitotta az üzlet ajtaját, szinte kiesett a szeme, szóval maga…
Nem épp a legtökéletesebb megoldás, de legalább valami, tegnap este Blackie-vel szerencsénk volt, ahogy sétálgattunk, felfedeztük ezt, nézze csak, egyáltalán nem sérült, a célnak teljesen megfelel.
Az eladónő folyton a fejét csóválta, ne haragudjon, de ön tényleg nem semmi…
Miriam felnevetett, nem semmi, azt mondja… hogy pontos legyek, tényleg nem semmi, mert ketten vagyunk, és a cocker spánielre mutatott.
Nézd, Blackie, mondta már az utcán, tudjuk, hogy semmi fontos ezzel nem változik, a világ olyan marad, mint azelőtt volt… de legalább ez a hét pici… és talán nyolc, mert meg sem lehetett rendesen számolni őket, úgy egymáshoz nyomódtak…
Aznap este kicsit könnyebben aludt el.
A szüleit soha nem ismerte meg teljesen, nem látott beléjük, ritkán sikerül a bőrük alá látnunk még a szeretteinknek is, ha látott valamit, az egy megromlott kapcsolat felszíne volt, nem tudta, mikor jött el ez a hanyatlás, amióta az eszét tudja, mindig érzett némi feszültséget köztük, de csak sok év múlva kezdte megérteni, amikor az anyja könyvtárában megtalálta azt a borítékot, az apjától kapott néhány levéllel.
Gyakran töprengett azon, hogy miért titkolják előle, miért nem mondtak el neki semmit, még akkor sem, amikor felnőtt, mintha az egész családtörténetük titokban maradt volna, valószínűleg attól tartottak, hogy mindkettőjükkel megváltozik a kapcsolata, az apja nem akarja feladni azt az identitást, amit annyi éven át megalkotott magának, még azokat a feladatokat sem, amelyeket felvállalt, és kétségtelenül nagyon sokat jelentettek számára, talán ez volt neki a legfontosabb az életben… és az anyja nem akart visszatérni a múlt egyetlen töredékéhez sem, inkább szerette volna teljesen kitörölni az emlékezetéből, és mivel ez nem volt lehetséges, úgy akart diadalmaskodni a múlton, hogy legalább a lánya előtt megtagadta, ez volt anya számára az egyetlen módja annak, hogy a megélt szörnyűségeket elhallgassa, és így legalább részben megszabadult tőlük, bár csak illuzórikusan, de ez a valóságban soha nem sikerült neki teljesen.
Ismét furcsa érzése támad, mintha az emlékek, amiket az anyja ki akart volna űzni, miután megtalálta és elolvasta apja leveleit, elkezdtek volna belehatolni, gyökeret ereszteni benne, növekedni és virágozni, az anya már meghalt, de az emlékei, bár nagyon töredékesek, életben maradtak, egyszer hangosabban, néha csak visszafogottan, de kitartottak, és Miriam sejtette, hogy valószínűleg nem fog teljesen megszabadulni tőlük.
Aztán egyszer meggondolatlanul, abban a pillanatban, amikor Dave-vel nagyon közel álltak egymáshoz, olyan közel, ahogyan csak a szerelmesek tudnak, amennyire csak lehet, Miriam feltárt előtte néhány emléket, egy apró, jelentéktelen részletet, maga sem tudja, miért tette, csak néhány szó, az anya félelme, a bizonytalansága, hogy mennyire gyűlölte a saját testét, néha furcsa gondolataim támadnak, mondta akkoriban Dave-nek, mintha anya félelme az én félelmemmé válna, anya saját testének gyűlölete az én testem iránti saját gyűlöletemmé alakulna, szerencsére már túllendültem ezen, igen, hála neki, neki köszönhetően lendültem túl ezen, ezt mondta a férfinak, egymás mellett fekve, még mindig összegabalyodva, átitatva egymás bőrének illatával, tényleg nem tudja, miért idézte fel ebben a pillanatban ezt a nyomasztó emléket, úgy tűnt, David nem nagyon figyelt a szavaira, nem kérdezett, csak egy kicsit eltávolodott tőle, szinte észrevétlenül, talán csak önkéntelen mozdulat volt, de feltűnt neki, belenézett a férfi arcába, szeme összeszűkült, föléje hajolt, és finoman végigsimította szemhéján az ajkát, érezte ahogy picit megremeg.
