Katasztrofális atomvillanások, blitzkrieg, Enigma-kód és megannyi elveszett lélek. A hátországban megüresedett gyárak állnak, melyek működése nélkül nem folytatható, s legfőképp nem nyerhető meg a háború. Ki segíthet, ki járulhat hozzá, hogy a nemzet továbbra is küzdhessen és teljesítsen, míg a fronton a helyzet változatlan?
A válságos harmincasok végéhez közeledve a társadalom kétségtelenül egy sokkal jobb jövőt kívánt magának, mely érzésvilágában a „dübörgő húszasokat” idézi, viszont gondolkodásában már az új filozófiákat követi, s nem engedi, hogy az emberiséget ismét foglyul ejtse a kontrollálhatatlan létezés. A vágyakozások ellenére a harmincasok utolsó éve és a negyvenesek első fele a legtragikusabb rémálom hátborzongató képeit is felülmúlta. A hazaszeretetben megfürdőzött létszámnövelés mind Európában, mind az Egyesült Államokban – s természetesen a világ többi részén is – elérte célját, így az országok alapvető egzisztenciája a csatatéren harcoló – leginkább – férfiak áldozatain kívül, a női intelligenciától és adaptálódástól függött.
Míg az amerikai propaganda Sam nagybácsival vonzotta be a katonákat, addig az évtized nőideálját Rosie karaktere testesítette meg, aki nem félt olyan munkákat is elvállalni, melyek a klasszikus értelemben véve egyáltalán nem tartoztak a női állások közé, s mindezt azért tette, mert tudta, országának mindenféle téren szüksége van az ügyes, segítő kezekre. Nemcsak a háztartást vezette, vagy az irodában és az iskolában dolgozott, hanem az építkezéseken, az acél- és repülőgépgyártásban is részt vett, bármit megszerelt, szegecselt, csavarozott, mert tisztában volt vele, hogy „képes rá”. Kék overált és piros fejkendőt visel, bőre világos, s így tökéletesen szimbolizálja az Egyesült Államok lobogóját. Rúzsa természetesen vörös, melynek színét állítólagosan gyűlölte a közös ellenség Führere, s ez a fantasztikus nő ezzel is provokálta az akkori német közvéleményt, s kifejezte függetlenségét és feljebbvalóságát ott, ahol csak lehetett.
Igaz, Rosie ábrázolása nem terjedt ki a fehéren kívül más bőrszínű egyénekre, de a marcangoló negyvenesek az afroamerikai és a bevándorló nők számára is újabb álláslehetőségeket biztosítottak. A „színes bőrű Rosiek” még ebben az időszakban is nagyobb kihívások elé néztek, hiszen sokszor nem fogadták őket szívesen, mégis vállalhattak munkát, ami az akkori afroamerikai nőknek hatalmas előrelépést jelentett.
Általánosságban elmondható, hogy a negyvenes években a nők kipróbálhatták magukat a korábban elérhetetlennek mondható helyeken is, ez pedig megadta a kellő lendületet ahhoz, hogy sokkal magabiztosabbak és öntudatosabbak legyenek, még ha fizetésük és munkakörülményeik kiábrándítóak is voltak, ráadásul a csaták végeztével ezeket az állásokat fel kellett adniuk, mert már nem igényelték erejüket és kitartásukat úgy, mint korábban, s nagyrészük ismét a háztartásokba száműzetett. Mindezek ellenére, a háborús időszakot a női emancipáció egyik legfontosabb mérföldköveként tartjuk számon.
Az ország határain belül szorgoskodó nőkön kívül olyanok is akadtak, akik testközelből élték meg a veszedelmeket, mert országukat a harcmezőn akarták védelmezni, viszont az ő nevükkel jóval ritkábban találkozunk, mint azt illene. Egészségügyi dolgozóként, tudósítóként vettek részt a háborúban, viszont voltak, akik még messzebb merészkedtek. Nagyon jó példa erre a szovjet hadsereg bombázó alakulata, amelyet fiatal nők alkottak. A Szovjetunió a Barbarossa-terv megvalósításáig kifejezetten ellenezte a női egységek bevetését, de a német hátbaszúrás után nem maradt más választása. Így hozta létre Sztálin támogatásával Marina Raskova – a szovjet légierő első női navigátora – az „éjszakai boszorkányok” ezredét. Több mint kétezren jelentkeztek a bombázókhoz, nagyrészt diáklányok. Raskova végül három, 400 fős egységet alakított ki, akik az éjszaka leple alatt csaptak le a német hadseregre. A szovjetek nem számoltak a női katonákkal, így azok csak szakadt férfiruhákat kaptak, apró és lassú gépeket, melyek két bombát bírtak el, ráadásul pár hónapos kiképzésen vettek részt, ahol szexuálisan zaklatták őket. Még az iszonyatos körülmények sem tántorították el őket, sőt, előnyt kovácsoltak a gyér felszerelésükből is. Ósdi gépeikkel, az alacsony sebesség miatt, jobban tudtak manőverezni, a radarok sem tudták őket bemérni, rádiót pedig nem használtak, így az ellenségnek fogalma sem volt, honnan fognak támadni. Csupán egy volt biztos: éjjel. Nappal túl könnyű célpontok lettek volna, ezért a bevetéseket mindig éjjel hajtották végre. A németek annyira féltek a megállíthatatlan „éjjeli boszorkányoktól”, hogy gépük eltalálásáért kérdés nélkül Vaskeresztet kaptak.
A harcok tematikája természetesen a művészetekben is megjelent, ennek egyik legjobb példája az ikonikus Casablanca, vagy akár a kultikus Gilda, melyekben a háború mindenképp sorsfordulatokat eredményez – az előbbiben egyértelműen központibb értelemben –, de a nőideál meghatározásának szempontjából is fontos szerepük van. Az Ingrid Bergman által alakított Ilsa romantikus alkat, hűséges, törékeny, a háború által eléggé megviselt, gyönyörű nő, aki manipulatív és döntésképtelen is egyben. Az efféle ábrázolásmód egyértelműen kifejezi, hogy a „férfi tekintet” mennyire jelentős volt a filmiparban, hiszen gonosznak, de egyben védelemre és biztonságra vágyó egyénnek írja le a nőt, aki emellett természetesen még bájos is. A Gilda esetében is hasonló motívumokat fedezhetünk fel, de egy teljesen más köntösbe bújtatva. Rita Hayworth Gildája sokkal merészebb és kihívóbb, sokkal csábítóbb és mesterkéltebb, mint Ilsa, de a köztük lévő hasonlóság ismét a megjelenítésben rejlik, abban, ahogy a valamivel szabadabb nőket látták, illetve látni akarták a kor férfiai: bűvölőnek, fékezhetetlennek és ellenállhatatlannak, ugyanakkor elveszettnek, gyermetegnek és megmentésre szorulónak. Olyannak, aki nem fél szenvedélyes mosollyal az arcán feléjük fordulni, míg a Put the Blame On Mame-ben arról énekel, hogy bármi történjék is, mindig a nő a legrosszabb, s mindig őt hibáztatják, mindegy mit követ vagy nem követ el, hiszen úgysem figyel senki a dalszövegre, ha irányukba dobnak néhány levetett ruhadarabot. Olyannak, aki Peggy Lee módjára, egy csábos, bluesos alapra ringatózva feléjük fújja a füstöt, a szemükbe néz, s babonázó tekintettel felrója, hogy nem képesek irányítani a pénzügyeiket. Olyannak, aki Doris Day mézédes, andalító hangján beismeri szerelmét és könnyes szemmel, a vállukra borulva hagyja magát vezetni a táncparketten. A kettősség ebben az évtizedben is nagyon erősen jelen volt a „férfi tekintet” által meghatározott (nem csak) filmes világban. Vegyük csak példaként a bikinire és a Dior féle „új stílusra” való reakciót. Az egyik túl kevésnek, a másik túl soknak bizonyult.
A zenében az énekesnők viszont úgy játszottak a kettősséggel, ahogyan ők szerettek volna. Hangszálaikkal azt a képet festették meg, amelyiket csak akarták. Minden megkérdőjelezés ellenére is. Ha a kultúrájukat szerették volna egyértelművé tenni, akkor Carmen Miranda egyediségéről és könnyedségéről vehettek példát. Ha úgy érezték, a szerelmüket akarják kifejezni, akkor Édith Piaf szellemiségét követve csendülhetett fel az ércesen őszinte sanzon. Ha épp úgy gondolták, a katonáknak van szükségük támogatásra, akkor az Andrews Sisters példájának megfelelően egyenruhába bújtak és teljes összhangban, énekelve vidították fel az országért küzdő férfiakat.
Ott igyekeztek jelen lenni, ahol jelen akartak és jelen kellett lenniük. Otthon és munkában is teljesítettek. Gondoskodtak és építettek. De az ötvenes évek rock’n’roll hulláma mellett sajnos a „külvárosban sütögető, főzőcskéző és takarító, munkába nem járó, csupán a férj befolyása alatt lévő, annak jövedelmére és véleményére támaszkodó” hullám is megérkezett, mely visszasodorta a nőket abba az örvénybe, melyből lassan ötven éve próbáltak kiúszni.
Források ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT
