A dübörgés hirtelen elhalkul. A keletkezett csendet munkáért epekedő vészkiáltások töltik meg, míg a háttérből felcsendül az írógépek, telefonok, táblakréták és infúziós állványok hangja. Kétségbeesetten és ítélkezően vonják kérdőre az elbocsátott férfiak a dolgozó másik nemet, s közben eszükbe sem jut, csak a nők elkötelezettségével és kitartásával küzdhetők le a válságos harmincasok.
A nagy gazdasági világválság az élet összes területét érintette, s a húszas évek mámoros összejöveteleit követő időszakot a magatehetetlen álmodozók könyörtelen másnapossága zárta. Napról napra, óráról órára szűntek meg a munkahelyek az Egyesült Államokban, s a részvénytőzsde teljes összeomlása miatt a szakadék szélén álló gazdasági helyzet az inflációval karöltve Európa országaira is kiterjedt. Talicskában tologatott fizetések, utcára kivonuló munkások, egy szobában kuporgó családtagok… és dolgozó nők?
Mindenki meglepetésére a század egyik legkegyetlenebb történéssorozata, mely a munkanélküliségi ráta óriási növekedését hozta magával a férfiak körében, újabb álláslehetőségeket jelentett a nők számára. Mivel férjeik sok esetben elvesztették a családfenntartó szerepét, ők vették át helyüket, mert az „asszonymunkák” – a tanítás, az egészségügyi és titkárnői feladatok – nem szűntek meg. A fizetésük persze sokkal kevesebb volt, mint a „férfiaknak való” munkák esetében, többnyire mégis az ő keresetükből gazdálkodott a család. Emellett természetesen elvárták tőlük, hogy tökéletes háziasszonyként ellássák otthoni feladataikat is, mialatt munkájukkal ők vitték előre az ország gazdaságát, hiszen nagyrészt ők állhattak munkába.
A felsoroltak ellenére sem volt ritka, hogy ujjal mutogattak a dolgozó családanyákra, akik állítólagosan elfoglalták azokat a munkahelyeket, melyekre férfiak különben sem jelentkeztek volna. Kiváltképp igaz volt ez az afroamerikai és a Mexikóból emigrált nőkre, akik leginkább takarítónői állást vállaltak. Ezekben az esetekben a rasszizmus és a xenofóbia is közrejátszott, hiszen ezek az alacsonyabb rangú emberek, ezek a bevándorlók is dolgoztak, a „rendes amerikai” polgároknak pedig nem jutott munka.
Az egyedülálló nők élete egyenesen felért egy skandalummal, hiszen dolgozhattak, ráadásul minden pénzüket magukra költhették. Ez az életforma alapjáraton elfogadhatatlan volt, mivel nem lehetett rávetíteni a harmincas évek ideális nőimázsát, mely enyhén szólva megrekedt a férfiak által megszabott klasszikus szereposztásnál. Talán a változás utáni vágy következtében történt, hogy a házasságkötések száma egyre csökkent ebben az időszakban.
A pénzhiány miatt a közösségi élet is hatalmas fordulatot vett, a túlzsúfolt, whiskyben és pezsgőben fürdőző partik az előző évtizedben maradtak a gondatlansággal együtt, s a harmincasokban az olcsó, lehetőleg ingyenes szórakozási formákra törekedtek az emberek, melyek összehozták az egész családot. Ekkor terjedtek el igazán a kártya- és a társasjátékok, leginkább a Monopoly, melyben elképzelhetetlen vagyonnal kereskedhettek mind a szülők, mind a gyerekek.
A legegyértelműbb, a délibábnak tűnő szebb időkből visszamaradt öröm pedig maga a zene volt. A rádióból felcsendülő dallamok alkotta védelmező buborék, mely arra késztette az elkeseredett, az életbe belefáradt polgárokat, hogy nevessenek, hogy elfeledjék bánatukat arra a pár percre, míg a nagyzenekarok játszotta swingre táncolnak. Ennek keserédes ellentétje volt az egyre tovább fejlődő jazz, mely sokszor a nosztalgikus mélázás eszközeként rezonált. Ekkor kezdődött meg az azóta is tartó popsztárok és szívtiprók tökéletesítése is, mely szintén egy férfiak uralta ágazat volt, említsük csak Bing Crosby vagy Rudy Vallée nevét. A rasszizmus a szórakoztatóiparban továbbra is jelen volt, de paradox módon az évtized legnagyobb nevei között rengeteg afroamerikai előadó és zeneszerző szerepel, legfőképp a jazz és a vissza-visszatérő blues világában.
A művésznők ebben az esetben is elválaszthatatlan részei voltak a zeneiparnak, s bár még mindig kisebbségi státuszban, de végre egy kicsit nagyobb elismeréssel alkothattak. Ha a jazzénekesnőket említjük, akár általánosságban, akár konkrétan a harmincas évekre fókuszálva, semmiképp nem maradhat ki a sorból Ella Fitzgerald, a jazz királynője, aki minden egyes ütemnél egyre beljebb és beljebb vitte a közönséget az éppen kibontakozó történetbe. Dalaival úgy mesélt, hogy minden artikulált és artikulálatlan szavát elhitték. Felejthetetlen hangszínével egy érzelmekkel teli világba kalauzolta a hallgatókat, játékosságával pedig úgy mozgatta meg őket, ahogyan senki más.
Ella Fitzgerald mellett a másik jelentős női előadó ebben az évtizedben Billie Holiday volt. Művészetében visszaköszönt az illúzióként lebegő húszas évek zenéje, a blues nyers ereje, a swing könnyedsége, a korból hiányzó pozitivitás. Ő volt az első afroamerikai énekesnő, aki egy nagyzenekarral végigturnézta a déli államokat, mely akkoriban igazán rebellisnek és egyben elképesztőnek számított, hisz ezt jóval az afroamerikai egyenlőség kivívása előtt tette.
A zene nemcsak a megszokott közegében kapott hatalmas szerepet, hanem a nyugati part műveit bemutató filmvásznakon is, melyek a harmincas években különösképp meghatározták és megváltoztatták a nőideált. Hollywood aranykora a hangosfilmek elterjedésén, a színes mozgóképek és Judy Garland révedező Over The Rainbow című dalán kívül magával hozta az első női szexszimbólumokat is, akik az „igazi”, sztereotipikus nőiség jegyeit viselték magukon. Hajukat valamivel hosszabbra növesztették, mint társaik az előző évtizedben, idomaikat soha nem takarták, vigyáztak az alakjukra, kihívóan sminkeltek, nevettek, csábítottak, bosszút álltak, de itt-ott azért gyerekesek, máskor pedig butácskák voltak. Tökéletes példája ennek Jean Harlow, az eredeti, platinaszőke bombázó, vagy a korai rajzfilmfigurák közül Betty Boop. Lázadók persze mindig akadtak, akik egy kicsit másképp álltak hozzá az elvárásokhoz, féktelen kíváncsiságuk és kísérletezési késztetésük által aztán úttörőkként másféle stílusirányokkal is sokkolták a korabeli nézőket. Ilyen volt Marlene Dietrich, az egyik legkiemelkedőbb európai színésznő, a filmbéli öltönyös megjelenésével, mely örök nyomott hagyott a női divatvilágban.
A válságos harmincasok a női lét külsőjét és belsőjét is erősen meghatározták, hiszen az évtized egy nagyon kaotikus szituációba sodorta mind az átlagos, mind a művésznőket, akik kibontakozott vagy éppen kibontakozó képességeiket bevetve próbálták elérni a nekik járó elismerést, nem is sejtve, hogy mi vár rájuk az elkövetkezendő hat évben, s mekkora szüksége lesz rájuk a társadalomnak. Ott volt a zene és a film, ott volt a munka és a lassan alakuló hullámhossz, de ismét nagy erőt kellett venniük magukon, mert visszatért a pusztítás, a fájdalom, és folyamatosan érkeztek az egyre nagyobb és nagyobb kihívások. Rosie, a te lemezed következik!
Bóna Friderika
Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT
