Volán mögött nevetgélő, kirúzsozott szájú nők, akik cigarettafüstbe és tiltott alkoholmámorba burkolva táncolták át magukat a józanító hajnalba. Bokájuk látszódott. Beszédkészségük gyönyörködtetett. Tudásuk rémített. Szabadságérzetük botránkoztatott. Szavazati joguk és munkaidejük pedig még inkább.
Ki gondolta volna, hogy az első világháború alatt keményen dolgozó, s az országot eltartó nők a békeszerződések után nem akarnak visszatérni a régi életükhöz? Ki gondolta volna, hogy a háztartás vezetése mellett továbbra is munkát szeretnének vállalni most, hogy a szerencsésebbek férjei hazatértek? Míg Európában a hatalmas károk és veszteségek miatt a női emancipáció fontos évtizede nem feltétlenül forrott össze a jóléttel, addig az Amerikai Egyesült Államokban, a határon belüli csaták híján, a „dübörgő húszas évek” jelentették a földi paradicsom eljöttét. A részvénytőzsde virágzását, az urbanizációt, az elérhetőbb technikai vívmányokat, a hetedhétországra szóló partikat, s persze a legvonzóbbat, mégis a legfélelmetesebbet mind közül. A női lét kihangsúlyozását, a szerepek éles határainak lágy elmosódását, nem mellesleg a szexualitás nyílt felvállalását és – a latexnek hála – biztonságosabbá tételét.
A belső és külső változásoknak nyilvánvaló okai voltak. A tény, miszerint képesek voltak helyettesíteni a távoli földeken harcoló férfiakat, ezáltal a hazát szolgálni, s emellett ellátni az otthoni feladatokat, magabiztosságot adott. Az erő és befolyás mérlegeléséhez vezetett. Ami a külsőt illeti, a bubifrizura sokkal kényelmesebb volt, munka közben senkinek sem lógott bele a szemébe, ráadásul keretbe foglalta a vadonatúj és jutányos áron megvásárolható sminkszereket, melyek az éjjeli iszogatás elmaradhatatlan kiegészítői voltak, ahogyan a fűzőben erősen hiányos garçonne ruhák is à la Coco Chanel.
Az új „trendek” a szórakoztató ipart sem kerülték el, hiszen egyre több női előadóművész vált ismertté. Igaz, általánosságban sokkal kevesebb szó esik róluk, mint férfi kortársaikról, mondjuk Louis Armstrongról vagy Duke Ellingtonról. Félreértés ne essék, kétségkívül meghatározó alakjai voltak a húszas évek zenei világának, s elmondhatatlanul nagy hatással voltak a következő generációk zenészeire, mégis igazságtalan, hogy kiváló teljesítményük, tehetségük és úttörő szerepük ellenére alig hallani az évtized jelentős művésznőiről, kiknek nagy része ráadásul afroamerikai volt, s ezáltal nemcsak az egyenjogúságot demonstrálták, de érvényesülésük révén a rasszizmus is enyhülni látszott. Üzenetük, a zene iránti szenvedélyük, s maga az „új zene” a lemezek kedvező ára, a rádió és a gramofon népszerűsége miatt könnyen elterjedt az Egyesült Államokban és Európában egyaránt. Az új ritmusokhoz, a jazz, a blues és a swing adta világhoz pedig új mozdulatok is dukáltak, melyek leginkább a Josephine Bakert idéző charleston és a lindy hop kirúgásain belül valósultak meg.
Furcsa, hogy pont a női előadók szorulnak a háttérbe, amikor a korszakot igazán meghatározó zenei stílus, a blues első feljátszott előadója Mamie Smith volt, egy afroamerikai nő, kinek előadása elindította azon lemezek gyártását, melyek legfőképp az afroamerikai közönségnek szóltak, viszont később más célcsoportokhoz is eljutottak. A feljebb említett felvétel, a Crazy Blues magába foglalja mindazon elemeket, melyek a továbbiakban felötlenek a zsáner leghíresebb dalaiban: a szerelem, az elhagyott, bánkódó nő alakja, az orvos tehetetlensége és az elviselhetetlenül erős érzések nyomása alatt összeroppanó lélek.
A húszas évek amerikai zeneiparának másik kiemelkedő alakja Ma Rainey, akit a „blues anyjának” is neveznek, mivel egyike volt az első előadóknak, akik úgy döntöttek, hogy felvételekké alakítják a személyes küzdelmeket és a rasszizmus feldolgozását. Az alapvető melankólikus hangvétel ellenére a dalok sokszor szellemesek, olykor komikusak voltak, hiszen a szatíra nyújtott egyedüli menedéket az érthetetlen életeseményeket leküzdeni vágyó afroamerikaiaknak. Továbbá Ma Rainey szövegeiben, a kor viszonylagos felszabadultságát követve, közvetlenül rámutatott szexuális vágyaira is, melynek címzettjei nem feltétlenül csak férfiak voltak, mint például a Prove It On Me Blues című dalában.
A flapperek korszaka persze nem tartott örökké, hiszen a fekete csütörtököt követő időszak, mely végül a nagy gazdasági világválságot hozta magával, teljesen elmosta a túl szép, hogy igaz legyen, néhány tekintetben pedig túl felszínes és romlott, hogy igazán működjön amerikai buliéletmódot. Mindezek ellenére a húszas évek nemcsak a végtelen mennyiségű összejövetelektől voltak hangosak, hanem a női hangoktól is, melyek a zenében és egyéb művészetekben, de ugyanúgy a mindennapokban is megmutatkoztak, s valamilyen szinten értékesebbé váltak. Bár a harmincas években ez a lelkesedés nagymértékben alábbhagyott a válság és egyéb tényezők következtében, a jazz, a blues és a swing dübörgött tovább, velük pedig a női gondolat- és érzelemvilág, melynek jelentőségét megkérdőjelezni olyan, mintha akaratunk ellenére összeszorított derékkal és elavult ötletekkel állítanánk be Gertrude Stein párizsi otthonába. Lehangoló és fölösleges.
Bóna Friderika
Források:
