A folytatásban további nők, anyukák mesélnek szülési élményeikről. Őszintén szólva az egyik szemem sírt, mert akadtak sorok, melyek engem is megráztak, pedig csak olvastam és nem megéltem a történteket. A másik szemem pedig mosolygott, hogy volt részük örömben is az ürömben. Hogy megtapasztalhatták az emberséges, kedves, odafigyelő kommunikációt is.
Elsőként egy fiatal anyuka történetét foglalnám össze. Várandóssága alatt kétszer kezelték terhességgel kapcsolatos komplikációval a nőgyógyászati osztályon. Egyik alkalommal sem volt panasza az ottani személyzetre. Jól informált volt a kezelésről, a tervezett beavatkozásokról, a lehetséges végkimenetelről és a műtéti úton történő szülésről is. Teltek a kórházban levő napok, majd jött a szülés beindítása. Ekkor is méltatta a fiatal orvosokat, hogy kedvesen, érthetően elmagyaráztak neki mindent, és a kérdéseire is kapott válaszokat. Mikor szükségét érezte, hogy jelezze a nehézségeit a kezdődő vajúdás alatt (beindított szüléskor másmilyen a vajúdás, az erős fájások hamarabb jelentkeznek, és szinte állandó jellegűek), úgy érezte, nem figyelnek rá kellőképpen. Inkább fáradt, mintsem bunkó vagy lekezelő volt a nővérek reakciója. Akkor is együttműködtek vele, amikor visszautasította a háton fekve történő szívhangvizsgálatot, és beengedték hozzá látogatási időben a férjét – tombolt a covid, így ennek is örülhettek.
Az események követték egymást, majd áthelyezték őt a szülőszobára, és „innentől teljesen más lesz a történet”. Szívfájdalmam az a következő három szó, amit egy vajúdó nőnek meg kell élnie: lenézés, bunkóság, semmibevétel. Kapcsolatba nem léphetett a szeretteivel, hogy közölje velük, hogy hol és hogy van, vannak. Kimerülten már nem volt ereje érdemben reagálni a háton történő szívhangvizsgálatra, csak úgy lehetett. „Megalázottnak éreztem magam” – folytatja az édesanya. Ezt tetőzve a műtőbe való belépéskor (sikertelen szülésbeindítás) a szakemberekből álló team egyike lekezelően a szemére hányta, minek van rajta maszk. A műtétet végző orvosokra és az egyik műtősnővérkére szívesen emlékszik vissza pozitív hozzáállásuk és bátorításuk miatt. A gyermekágyi osztályon volt segítsége egy kedves csecsemős nővérke személyében. Egyetlenegy negatív élménye volt. Megkérdezte, hogy a pótlás után miért sír annyit a kisbabája (fájt a pici pocakja, de akkor ezt még nem tudta). Megnyugtatás helyett egy foghegyről kapott utasítással elküldték megszoptatni a babáját, azzal érvelve, hogy a nővér mások gyerekével van elfoglalva.
Összességében meg volt elégedve a választott szülőszobával, de ehhez – mint írja – szükség volt az ő rugalmasságára, felkészülésére és lelki erejére.
A következő szüléstörténet egy környékbeli kis szülészeten játszódott le. Először szülő nő, túlhordás, beindított szülés, nem fogadott orvos. A beindult fájások után pihenésre utalták a kismamát. Kedvesen, tisztelettudóan viszonyult az akkori ügyeletes nővérkékhez, de jól esett volna neki kissé több figyelem. Rosszulléte után még mindig ágyban hagyták, éjjel 3-kor már a szobatársa szólt a nővérkéknek, hogy már igazán hívhatnák az orvost. Belső vizsgálat után azonnal levitték (lesétáltatták) a szülőszobára, ahol kisfia pár perccel később meg is született. A doktornő végig kedves, nyugodt hangon beszélt vele, biztonságban érezte magát vele. A szoptatást illetően kapott negatív kritikát: „ebből a mellből akar szoptatni?” Egyik éjjel kisfia nagyon sírt, erre segítség és tanács helyett inkább dorgálást kapott, hogy „nem akarja megnyugtatni, éjjel van?!” Az anyuka kimerült volt, elsírta magát. Szobatársaitól sok támogatást kapott.
Második babáját az egyik fővárosi oktatókórház szülészeti osztályán szülte, a baba születési rendellenessége miatt. Covid-járvány lévén mentek a tesztelések, de így is kedvességet tapasztalt, a felvételtől kezdve. A szülésnél szintén érezte a támogató, biztató légkört, ami nagyon jól hatott rá, nyugalmat érzett, annak ellenére, hogy „pokolian fájt”. Szülését követően komplikáció lépett fel, de azt is mindvégig higgadtan kezelték, informálták, biztonságban érezte magát. A gyermekágyas osztályon is kapott megfelelő segítséget a szoptatásban. Ami hab a tortán, a kismama számára külön pozitívum volt, hogy magyarsága miatt nem érte negatív megkülönböztetés. Ezekért az élményekért megéri reménykedni.
A következő szülésélmény hanganyag meghallgatása további örömperceket jelentett a számomra. A pozitív, támogató, segítő közeg, a megfelelő kommunikáció itt sem maradt el a személyzet részéről. Az ilyennek mindig nagyon-nagyon tudok örülni. Ez azért is fontos, mert hüvelyi szülésnek indult, de sürgősségi császármetszéssel végződött – a szülés folyamán a kismama támogatva, megnyugtatva érezte magát. Látta a szakemberek profi hozzáállását, hiszen az akut helyzet ellenére minden flottul ment, az aneszteziológus minden kisebb gond nélkül, elsőre applikálta az epidurális érzéstelenítést. A kérdéseire mindig kapott választ, szülési tervét respektálták, és igyekeztek a tőlük telhetőt megtenni. A gyermekágyi osztályon csak egy kellemetlen nővérkével találkozott, de még ő is meghatódott, mikor az anyuka elbúcsúzott tőlük, megköszönve a segítségüket, a támogatásukat. Úgy vette észre, hogy akkor, mikor ő szült, a kioktató hangnem inkább a „nehezen kezelhető anyukák” esetében volt jelen a nővérek kommunikációjában.
A sort egy olyan szülésélmény folytatja, ami igaz rövid, de megragadja a lényeget. A kismama a felvételnél szenvedett el egy – véleményem szerint – eléggé goromba megjegyzést: „látszik, hogy még maga sem járt itt”. Utalva ezzel arra, hogy a kismama nem tudott mindent, amit az ügyeletes szülésznő kért tőle. Megjegyezném, hogy a kismama nem ismerte a szülészetet, a szülésfelkészítőt nem az érintett kórházban abszolválta, minden idegen volt a számára. Negatívan is hatott ez a kismamára, aki lefagyott e kedves megnyilvánulástól. A kismama, ahogy azt a felkészítőn elsajátította, ezek után próbált magára figyelni, csak a szükségeset beengedni a külvilágból, hogy megélhesse a vajúdást és magát a szülést.
Tisztán emlékszem, hogy 3 évvel ezelőtt a soron következő szüléstörténet kismamája vasárnap kora reggel hívott, sajnos épp nem ért el. Tudtam, valami baj van, hiszen szokatlan időben és szülési időpontját több héttel megelőzve jelentkezett. Igen, lehet következtetni, a baba korábban érkezett. Mikor el tudtam érni, a szívem szakadt meg, úgy sírt. De próbáltam őt segíteni úgy, ahogy csak tudtam. Kértem, maradjon vonalban, ha a szülészet személyzete engedi. Együtt lélegeztük át a fájásokat, fájásszünetekben pedig végig dicsértem, bátorítottam. A kismama rossz lelkiállapotban volt, így sok minden kiesett neki a történésekből. De arra így is emlékszik, hogy mindenki kedves és segítőkész volt. Szüléshez közeledve már elsírta szinte az összes könnyét, kimerült volt, de azt mondta: „nem kaptam egy rossz szót sem”. A helyzetre való tekintettel külön pozitívumként emelném ki, hogy a babát pár másodpercre rátették az anya mellkasára. Csak elképzelni tudjuk, milyen érzés lehetett ilyen állapotban ott maradni a szülőágyon a kisbabája nélkül. A baba intenzív ellátását biztosító team is végig együttérző, támogató, segítő hozzáállást tanúsított a szülők felé, kérdezhettek, kérhettek, minden információt megkaptak a kicsi állapotáról, mire számíthatnak. Az anya pszichoterápiás ellátásban is részesült. Azt élte meg egyetlen negatívumként, hogy a szakemberek számára az volt az elsődleges, hogy a baba megtanuljon enni, tehát gyarapodjon a súlya. Ezt inkább szondán keresztüli etetéssel szorgalmazták, a szoptatás, mellre helyezés gyakorlása, bőrkontaktus (melyek az anya számára nagyon fontosak voltak) háttérbe szorult. De nem adta föl: kisfiával a mai napig élvezik a szoptatás adta közelséget, anya-gyermek összetartozást.
Egy negatív érzés, ami sokaknál jelen van vajúdásuk, szülésük alatt: a félelem – ami Ina May Gaskin szerint fékezi a hormonok által irányított szülési folyamatokat. Ezt élte meg a következő anyuka, aki a történet elején sokszor használja ezt a szót. Félelem öntötte el, mikor elfolyt a magzatvize és nem tudta mitévő legyen. Félve ment szólni az ügyeletes nővérnek a nőgyógyászati osztályon, ahol pár napig megfigyelés alatt tartották. A nővér mimikája és viselkedése azt sugallta neki, megzavarta őt, terhére van… Mikor belső vizsgálatra szólították őt, négykézlábra ereszkedett, hogy valahogy elviselje a fájásokat, a nővér nem segített neki. Csak ennyit szólt: „jöjjön anyuka, gyorsan, mert itt fog megszülni”. A vajúdóban a helység kapacitása korlátozta őt a mozgásban, fitt labda már nem jutott neki, pedig úgy érezte, kicsit könnyebb lett volna úgy. A legnagyobb trauma számára a szülés kimenetele volt. Végül sürgősségi császármetszéssel (éjjel 2 órától reggel 6 óráig tartó vajúdás után) jött a baba a világra, amiért sokáig magát hibáztatta. A gyermekágyi osztályon töltött napok során nem élt meg kellemetlenségeket, mindenki segítőkész volt. A szoptatás is sikertelenül végződött, több szoptatási tanácsadóval való konzultáció után is. Úgy érzi, több támogatásra lett volna szüksége a családjától. Ezt is sok időbe telt feldolgoznia. Véleménye szerint a kórházban kellene nagyobb figyelmet, több időt fordítani erre, „mert valljuk be, azért könnyebb volt tápszert hozniuk, mintsem kutatni a hiba után és kiküszöbölni azt”.
Írhatnám, hogy az utolsó szüléstörténet felteszi az i-re a pontot, de nem így van. Keserű szívvel dolgoztam sorokba, ahogy az egy-két előző történet elolvasásakor is. A kismama magánkórházat választott, szülési tervet is vitt magával. Szülésbeindításra volt szükség. A kismama kért haladékot, amit meg is kapott. Egy bizonyos eljárást nem teljesen saját döntése következményeként végeztek el, de végezetül hasznossá vált, kicsit tudott szusszanni. Utólag összerakta magában és rájött, hogy az egyik belső vizsgálat során az orvos a beleegyezése nélkül végzett tágítást a méhszáján. Ezt Hamiltonov-hmatnak (Hamiltonov tapintásnak) hívják és nagyon-nagyon fáj. Úgy képzeljék el, mikor egy félbevágott narancs falát szeretnénk mutató és középső ujjunkkal eltávolítani a narancs héjától. Tehát már itt is sántít a dolog. Aztán ennek a rásegítésnek köszönhetően hirtelen eljött a szülés kitolási fázisa. Egy csapatnyi ember jelenlétében közölték vele: anyuka megyünk szülni. Ez a magánszféra tiszteletben tartásától távol áll. Egy nem ajánlatos fogást alkalmaztak nála szülés alatt. A Kristeller-nyomást, azaz a szülésznő az alkarjával erősen rányomott a méhfenékre, hogy siettesse a baba megszületését. Ez ellen nem tudott mit tenni a kismama, védtelen volt. Azzal sem volt tisztában, ki valójában a szülészorvosa, mindig más orvos vizsgálta meg, nem tudta, kivel beszélhetné meg szülési tervét. A gyermekágyas osztályon minimális segítséget kapott a szoptatásnál, egyetlenegy csecsemős nővérkére emlékszik, aki kedvesen viszonyult hozzá. Kérésére nem vizsgálták felül, van-e a babának nyelvfékje (nehézséget okoz szoptatásnál), mint később kiderült, volt. Szülés után is nehézségeket élt meg a felépülése után. Számára ez egy rossz szülésélmény lett, amelyre sokat készült, és lassan három év után is cipeli a negatív lenyomatát a mindennapokban. Természetesen örül, hogy fia egészséges és jól fejlődik. Az átéltek mély sebet hagytak benne, amely abban is megnyilvánul, hogy nagyon hosszú idő után tudott csak kapcsolódni úgy a fiához, hogy méltó anyjának érezze magát, és hogy nem tud megélni, élvezni helyzeteket, körülményeket.
Mit is mondhatnék zárszóként… Sok szüléstörténet hangzott el, melyekben megosztottak jó és rossz tapasztalatokat, véleményeket. Mindenkinek sajátja a szülésélménye, így nem lehet és nem is szabad objektívan véleményt formálnunk, csak tanulni belőle. Hogy a szép szülésélményből meríteni, bizakodni, reménykedni, harcolni lehet. Hogy a rossz szülésélmény megmutassa, mi a nem jó út, és küzdeni a rendszerbeli változások eléréséért.
