Részlet Ordódy Katalin Megtalált élet című regényéből, mely idén jelent meg a Womanpress gondozásában
Reggel elutazott Vöcklabruckba, és felkereste a magyar menekültügyi bizottságot. Udvarias, jól ápolt nővel beszélt, aki – mikor előadta, mit akar – furcsán nézett rá.
– Egyszóval, vezessük rá a lapjára, hogy csehszlovák állampolgár?
– Igen, mert az a terület, ahol én lakom, újra Csehszlovákiához tartozik, és én szeretnék hazamenni…
– Kérem, nem akadályozzuk meg benne – felelte hűvösen a tisztviselőnő. – A nemzetiség marad?
Zsuzsa kiérezte a kérdésből a gúnyt. Elpirult, és rettenetesen szégyellte magát. Eredetileg nagykeservesen rászánta magát, hogy az ügy érdekében ezen is változtat, ahogy Kónyáék tették, de most képtelen volt rá, csak a fejével bólintott egy igent: marad.
– Nem tudom, nem lesznek-e nehézségei akkor a csehszlovákoknál – vetette oda a nő az igazolványt, aztán elfordult Zsuzsától, aki úgy ment ki, mintha összeverték volna.
Másnap már Linzben járt Kantor úrnál. Az izgalomtól elszorult a torka, mikor előadta kérését. – Annyi emberrel van dolga, csak nem fog rám emlékezni, csak nem támaszt nehézséget – futkosott benne a félelem. – Ha végleg bezárják előttem a kaput, akkor nem marad más hátra… Nem tudom, nem tudom, nem tudom. – Kiverte a veríték, térdei elgyöngültek, egy székre ereszkedett, és riadtan szegezte szemét Kantorra, aki írásait vizsgálgatta. Még az úton előszedte kis DP-lapját, töltőtollával áthúzta a nemzetiségénél, hogy: „magyar”, és utána jegyezte, hogy „slovenská”. Kantor nézte a papírokat, valami halványan rémlett neki, mintha ez az asszony már járt volna itt, aztán rájött, emlékezett az esetre. Száját összecsücsörítve gusztálgatta a bátortalan betűkkel odaírt szót meg az asszonyt, felváltva. A nő akkor már a padlóra sütötte szemét. Így vagyunk hát – gondolta. Milyen piros szegényke, még a füle is ég. Özvegyasszony, a kisfiával van itt, és haza akar menni. Hát menjen! Menjen, ha akar, odavaló. Én megteszem érte, amit tudok! – Rávezette az adatokat egy ívre, pecsétet ütött ide is, oda is, és átnyújtotta az iratokat.
– Tessék.
Zsuzsa még mindig nem volt tisztában vele, hányadán van. Ránézett Kantorra, várt még valamit.
– Szeptember huszadikán indul a transzport, minden valószínűség szerint az utolsó. Aki vissza akart térni az országba, annak eddig bőven volt alkalma. A többi meg maradjon. Igaz? – bátorítón nézett az asszonyra, aki végre megértette, hogy sikerült. Ó – hanyatlott hátra feje egy megkönnyebbült sóhajjal.
– Akkor hát huszadikán? És ez az utolsó? Milyen szerencsém van!
Most szinte hálás szívvel gondolt Ninuskára, hogy megjött, mert ha egy hónap múlva jön, már késő. Hriszto miatt húzta, halasztotta az utazást, és lám, ez az utolsó alkalom. Persze, hiszen gondolhattam volna rá, hogy örökösen nem fogják fenntartani ezt a repatriáló komitét.
– Igen, igen – magyarázta Kantor úr –, szeptember huszadikán legkésőbb tíz órára itt kell lennie csomagjaival az udvaron, innét teherautókon szállítjuk a hazatérőket az állomásra, a kijelölt vagonokhoz. Idáig a saját költségén jön, az út többi részét már a csehszlovák állam fedezi.
– Köszönöm! – Zsuzsa nem tudta megállni, hogy két kézzel meg ne rázza Kantor úr kezét, aki igazán nem számított az öröm és hála ilyen viharos megnyilvánulására. Még akkor is meglepve nézett az asszony után, mikor már becsukódott mögötte az ajtó.
No, vakarta meg ceruzájával a füle tövét, hát persze hogy csak menjen haza. A többi pedig már nem tartozik rám!
Zsuzsát csak kint fogta el a szívdobogás, mint aki nagy veszélyből, válságos helyzetből menekül meg, és csak utólag jön rá az elhárult veszély nagyságára.
Röviden búcsút vett Gáléktól, akiknek franciaországi kivándorlása még mindig húzódott. Manci a legtündöklőbb színekkel ecsetelte kilátásaikat, de Zsuzsára ez a legcsekélyebb hatást sem gyakorolta.
– Párizsban van Gyuszi bácsinak egy testi-lelki jóbarátja, aki igen befolyásos ember a menekültügynél. Állandóan levelezésben vagyunk vele, és már annyit tudunk, hogy Franciaország leggyönyörűbb vidékén, Provence-ban kapunk elhelyezést. Nagyon szeretnék olyan helyre jutni, ahol közel leszünk a tengerhez. Nem megyünk bizonytalanságba. Én kézimunkázni fogok, Béla is hasznosítja talán majd az állatorvosi oklevelét. Esténként tanul is már franciául. Borzasztó, milyen nehezen ragadnak rá a nyelvek – panaszkodott. – Németül is alig tanult meg valamit, pedig már december végén két éve lesz, hogy eljöttünk. Gyuszi bácsi meg én jobban haladunk a francia nyelvben, pedig én nem is tanultam a gimnáziumban, mint Béla. Aztán meg – folytatta –, ott sem maradunk örökké.
Megvásárolható a Womanpress weboldalán
