A huszonegyedik században a házasság intézménye válságban van. Így mondják legalábbis a tudósok és a statisztikák. De talán nem újkeletű ez a válság, éppen csak látható nem volt a régebbi világok szokásai, elhallgatásai miatt. Szerelmi vagy gazdasági társulás inkább a házasság, illetve hogyan érdemes tekinteni rá, és mekkora teret érdemes adni benne egymásnak ahhoz, hogy ne teherként, hanem szövetségként élhessünk benne? A huszonegyedik század nagy kérdései ezek, és talán egész későbbi kapcsolataink múlnak azon, hogyan leszünk képesek ezt a szövetséget ráncba szedni, újraértelmezni, hogy megfeleljen a modern ember igényeinek.
Pap Éva író is erről gondolkodik harmadik regényében, amely Megbocsátás címmel jelent meg 2022-ben. Míg ezt megelőző két könyve (És újra felkel a nap, Mielőtt lemegy a nap) a történelmi romantikus kategóriába sorolható, addig ez utóbbi egy lélektani regény, amelyben egy házasság válságát és megmentését mutatja be. 
–Te hogyan neveznéd ezt a könyvet? Megcsalás-regény? Hűség-regény? Megbocsátás-regény?
– Nehéz erre válaszolnom, mert ezek a témák mind egyenlő súllyal vannak fókuszban. Mióta befejeztem a kéziratot, azt mondom, hogy olyan ez a történet, mint egy utolsó mohikán. Én azt látom, hogy az utóbbi évtizedben gyökeresen megváltozott a házassághoz való viszonyunk, és az, hogy az abban felmerülő problémákat hogyan oldjuk meg. Ez a történet mondhatjuk, hogy szembe megy a mostanra kialakult szokásokkal, mert ez arról szól, hogy valakik meg akarják menteni a kapcsolatukat. 
– Te hiszel a házasságban?
– Sokat gondolkodtam ezen, amíg írtam, és arra jutottam, hogy hiszek is meg nem is. Ha most huszonnégy évvel ezelőtt lennék, akkor lehet, hogy nem akarnék ennyire megfelelni a társadalmi elvárásnak. Én falusias környezetben nőttem föl, ahol mindenki házasodott, és a válás nem volt jellemző. Érezhető volt a nyomás arra nézve, hogy nőként az az élet rendje, hogy férjhez menjek. Ma sem a párválasztással van problémám, hanem a házasság intézményével, amit ki lehetne vesézni onnantól kezdve, hogy mit fogadunk meg, milyen elvárásaink vannak, és az első néhány felhőtlen év elmúltával mi következik az esetek nagy részében. Érdemes lenne felülvizsgálni, átgondolni, hogy mire esküszünk fel a házasság kezdetén, és azt tudjuk-e tartani egy életen át.
– Azt tudjuk, hogy a házasságot valaha azért találták ki a magántulajdon megjelenésével egyidőben, hogy a bármely aprócska vagyont biztosan a férfi vér szerinti leszármazottja örökölje. Ezért a nőt be kellett zárni egy olyan rendszerbe, ami megakadályozta, hogy bárkivel szexeljen. Ezen túl a házasságnak volt egy munkamegosztási szerepe is, amennyiben egyik fél a házon kívül, a másik pedig a házon belül dolgozott. Mostanra a valaha fontos funkciók okafogyottá váltak, és helyettük a házasság intézményébe elkezdtünk olyan elvárásokat gyömöszölni, amiket talán el sem bír. A társam legyen a barátom, a szexpartnerem, a szellemi társam. És tegye mindezt 30-40 éven át. Elbírja ezt a súlyt ez az eredetileg nem erre kitalált szövetség?
– Egyszer megkerestem, hogy a házasságkötő teremben tulajdonképpen mi hangzik el a fiatal pár részéről. Nos, nagyjából semmi. Ehelyett az anyakönyvvezető látja el őket jó tanácsokkal, időnként egészen sziruposan feltupírozva a mondandóját. A miénkben például szerepelt, hogy a férj feladata, hogy egyben tartsa a családot, ő legyen a család ura és biztosítsa az anyagi javakat a gyerekeknek meg a feleségnek. A feleségnek pedig az a dolga az anyakönyvvezető szerint, hogy érezze jól magát és legyen hálás azért, amit kap. Az egyházi eskü több teret ad a feleknek, mert kinyilvánítják, hogy szabad akaratukból jöttek, és megesküsznek arra, hogy életük végéig segítik egymást. Magam is láttam olyat, ahol véget ért a házasság, és a felek azután is kölcsönösen segítik egymást. Így megvalósul, hogy életük végéig egyféle szövetséget alkotnak, de nem kell olyan együttélést erőltetniük, ami nem jó nekik. A házasságot én inkább gazdasági intézménynek tekintem, és leválasztanám róla az érzelmi részt, hiszen egy adott pillanatban meg tudok esküdni valakinek, hogy hű leszek hozzá, de az érzelmeink idővel változhatnak. Az ember a házasságkötéskor rákényszerül arra, hogy olyan esküt tegyen, ami gúzsba köti és ami miatt később kénytelen az érzelmeit elnyomni, vagy pedig megszegni az esküjét.
– Ha azt mondjuk, hogy ez egy gazdasági társulás, illetve szövetség arra, hogy a gyerekeinket biztonságban tudjuk, akkor érdemes feltenni azt a kérdést is, hogy mennyire elvárható a hűség egy ilyen hosszú szövetségben.
– Amikor írtam ezt a könyvet, akkor gyakran gondoltam arra, hogy az embereken, de jobban a nőkön van arra nézve nyomás, hogy egy jónak mondott házasságban hányszor kell szexelniük. A könyvemben is hitetlenkedik egyszer a feleség, hogy sokak szerint a házasság azon múlik, hogy hányszor és hogyan szexelnek benne a felek. Mármint egymással. Egy ilyen elvárásnak csakis az a következménye, hogy valaki szűkölködik, vagy valakinek alá kell vetnie magát a másik igényeinek. Amikor az interneten böngészek a témában, akkor azt látom, hogy a világ teli van hűséges, fantasztikus házasságban élő nőkkel, akik megbélyegzik azokat, akik félrelépnek, pedig azt is érdemes vizsgálni, hogy ezekben a helyzetekben melyik félnek mekkora felelőssége van. Kádár Annamária pszichológus, aki olvasta a könyvemet, egy olvasókörben egyszer azt mondta, hogy bár a társadalom szereti megbélyegezni és kirekeszteni a megcsaló felet, de a szakma a házasság helyretételét azzal kezdi, hogy kimondja, mindkét fél 50-50 százalékban hibás. A könyv is így gondolkodik, vagyis a női főszereplő is megvizsgálja, hogy mekkora szerepe volt a kialakult helyzetben.
– Te hiszel az 50-50 százalékos felelősségben?
– Nem tudom, felezhető-e, de hiszem, hogy megoszlik a két fél felelőssége. Fontos azt is hozzátenni, hogy teljesen más a helyzet a bántalmazó, elnyomó kapcsolatok esetében. Ez a könyv nem tuti recept egy házasság megmentésére, mert az normális esetben sem megy egyik napról a másikra, hanem nagyon oda kell tenni az embernek magát.
– Mit gondolsz arról, hogy az érzelmeink gyakran döntésen alapulnak? Egyszerűen el tudjuk dönteni, hogy kit akarunk szeretni, aztán ha elég intenzíven gyakoroljuk az ehhez kapcsolódó gesztusokat, akkor az érzés is erősödik bennünk. Talán ez hosszú távon célravezetőbb, mint egyszeri lángolásra alapozni több évtizedes kapcsolatot.
– Egyrészt döntés kérdése, hogy megcsalom vagy nem csalom meg a másikat, de mi van akkor, ha valaki szerelmes lesz? Sok ismerősöm negyven éves kora körül vált el, mert szerelmes lett. Szerintem annál borzasztóbb dolog nincs, mint amikor a szívemnek kell ellentmondani. A megbocsátás pedig szinte soha nem döntés kérdése, hanem egy nagyon hosszú folyamat, ami egyszer csak megtörténik, de ehhez nyilván abba az irányba is tenni kell és dolgozni kell azért az embernek.
– Voltál már olyan helyzetben, hogy te akartad valaki bocsánatát elnyerni?
– Igen, volt ilyen. Elé álltam, és kértem, hogy bocsásson meg. Onnantól fogva a többi rajta múlik. Ha nem tud megbocsátani, akkor nincs dolgunk egymással, hisz ennél többet mit tudok tenni, mint hogy beismerem, hogy rosszul cselekedtem.
– Nagyon érdekes a könyvedben, hogy két szempontból láttatja ezeket az eseményeket. A könyv fele Liziről szól, a könyv másik fele pedig a férfi érzéseit mutatja meg. Hogyan tudtad ezt megoldani, hiszen nem jellemző a férfiakra, hogy láthatóvá tennék az érzéseiket?
– Íróként kihívás, és egyben feladat belehelyezkedni egy karakter fejébe, és tudni az érzéseit megjeleníteni. Én azt gondolom, ha jól megfigyeljük a másik embert, akkor ha ő nem is mondja el, mit érez, de a gesztus, a testbeszéd, vagy akár a kimondott szavak mégis sokat elárulnak róla. Tudod látni, mi zajlik benne. És igen, a férfiakba bele van oltva, hogy nekik nem szabad kimutatni az érzelmeiket, mert akkor gyengének tűnnek, de az én szememben a legerősebb férfi az, aki ezt ki meri mondani.
Pap Éva: Megbocsátás című könyve megvásárolható a könyvesboltokban, vagy ITT (link: Megbocsátás | Álomgyár (alomgyar.hu))
