A Szemerényi villa Búslak legimpozánsabb, legősibb családjának adott otthont az évszázadok során. A település amióta csak létezik, a környék legmelankolikusabb tájáról, valamint hangulatáról híres. A kiváltó ok nem teljesen kristálytiszta a mai napig, csupán az bizonyos, hogy Búslak első lakosai rettenetes dolgot követhettek el, ami miatt az égiek megharagudtak rájuk, és örök köddel takarták be a települést. Ennek következtében a lakosok sosem látták a napot az égen, örök búskomorság uralkodott nemcsak a természetben, de az emberek lelkében is. Az évszakok fele teljesen eltűnt, csak az őszt és a telet engedték be az égiek a völgybe, az előbbit még a pompás színkavalkádjától is megfosztották. Amerre emberi szem ellátott, mindenhol szürkeség, terméketlenség és a halál lehelete fogadta az arra járót. Az egyetlen madár hangja, amely hallatszott, a végzet madaráé volt. Esténként biztosra ment, hogy az aludni vágyók szemére semmiképpen ne szálljon álom.
Az emberek számára az elmúlás nem volt kerülendő téma, hiszen hetente több alkalommal elkísértek valakit az utolsó útjára. Tengernyi előjeltől rettegtek, amelyek egy illető utolsó lélegzetét harangozták be. Lesték a saját álmaikat, az állatok különleges viselkedését, a bútor reccsenését, a magától eltört poharat vagy tányért, a berepedt tükröt. Az emberek rendkívül babonásak voltak, fáradhatatlanul próbálták elkerülni az elkerülhetetlent.
Az életük nagy mértékben meg volt keserítve, ez nem csak a napbarnított bőrök hiányából látszott, de a megtört lelkeken is. A településen látható emberek inkább szellemekre emlékeztettek, vagy hullákra, akik csak a halálra várnak, hogy bekopogjon náluk. Nem tudták élvezni az életet, a fentiek biztosra mentek, hogy ne tudjanak ragaszkodni hozzá különösebben, de ki se próbálják irtani a saját életfájukat. Egy dolgot nem vettek el ezektől a szerencsétlenektől, méghozzá a szerelmet, ugyanis az istenek nem akarták, hogy kihaljon Búslak, és kellett valami, ami elég erős ahhoz, hogy maradásra bírja a halandókat.
A környék népe messziről kerülte Búslakot, mint macska a forró kását, és nem bírták felfogni, vajon miért nem menekülnek el a helyiek olyan gyorsan, ahogy csak tudnak. A szomszédos faluk lakói féltek, ha odamennek, ott is ragadnak, örökre megemészti őket a búbánat, vagy azon nyomban meghalnak, de néha megtörtént, hogy egy költő vagy író elment inspirációt gyűjteni, és a lelkét annyira átitatta a feketeség, hogy úgy érezte nincs más menekülési lehetősége csak a saját életvonala elvágása.
Na de ki is birtokolja az elbűvölően komor Szemerényi villát? Nem más, mint maga Szemerényi Teodóra, a település legvagyonosabb özvegye, aki ez évben tölti be kilencvenhetedik életévét. Szülinapja alkalmából hazavárja az egyetlen fiú örökösét, Vencelt, aki nagy utazó, de ő nem Búslakon született, csak látogatóba járt nagyanyjához. Az épületnek volt még egy lakosa, Mirella. Édesapja egy tehetséges író volt, aki huszonegy évvel ezelőtt látogatott ide, szerelembe esett egy helyi hölggyel és itt maradt, mert gyereket vártak. A család sorsa sajnos már az első találkozásnál meg volt pecsételve. Elemér életének lángja minden nap múlásával egyre gyengébben világított és pontban lánya születésekor örökre kialudt. Kedvese, Róza, pedig a szülésnél túl sok vért vesztett és elhunyt. Az újszülött tehát Szemerényi Teodóra gyámságába került, aki Róza édesanyja volt. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy a lány a legjobb nevelést kapja és hogy a szülei fentről büszkén tekintsenek le rá.
Mirella eléggé elszigetelten élt nagyanyjával a „kísértetvillában”, ahogy azt a helyiek nevezték. A kislány hiába volt az egyik legkedvesebb lény, ki e Földön valaha létezett, a többi gyerek nem merte megközelíteni a rejtélyes villát, és a szülők sem engedték őket a közelébe kóborolni még véletlenül sem. Ezért Mirella az ideje legnagyobb részét egyetlen barátjával, Lóci papagájával töltötte a kertben, kedvenc virágai, a tulipánok között. Főszereplőnk nagyon közeli kapcsolatot ápolt nagyanyjával, aki büszkén konstatálta magában, hogy fantasztikus létet biztosított kis unokája számára, boldogság árasztotta el, mert nem volt egyedül. Mirella viszont már nagyon vágyott egyéb személyek társaságára nagyanyjáén és a szolgákén kívül.
Mirella nagyanyjának kilencvenhetedik születésnapján tündöklő főszereplőnk tizennégy éves volt. Épp Lóci papagájával társalgott, amikor egy bejelentetlen vendég érkezett. Mirella izgatottan felugrott, az ajtóhoz sietett, és előtte termett egy magas, fekete hajú, kék szemű fiatalember, aki a lány megítélése szerint körülbelül tizenkilenc éves lehetett. Nagyanyja tárt karokkal üdvözölte az egyetlen fiúunokáját, Vencelt, aki hosszú utazásáról tért vissza. Az unokatestvérek még sosem találkoztak, ez volt az első alkalom. Mirella melegen üdvözölte Vencelt, aki nagy mosollyal viszonozta unokatestvére örömét. A két fiatal sok időt töltött együtt a nap folyamán, a fiú csodás történetekkel árasztotta el Mirella képzeletét, aki nagy érdeklődéssel hallgatta azokat.
Amikor már besötétedett, még mindig a parkban voltak és csevegtek. Vencel éppen utazásaiból származó rossz emlékeit osztotta meg unokatestvérével, és hozzátette, bárcsak lenne olyan jólelkű személy mellette, mint Mirella, aki megvigasztalhatná ilyen esetekben. A fiú végigsimított a lány orcáján, majd egy gyengéd csókot nyomott a szájára. Mirella arca vörösbe öltözött, szíve húrjai megpendültek. Vencel magához vonta unokatestvérét, és elkezdte érzéki csókokkal telehinteni annak minden egyes porcikáját, majd lassan levetkőztette a fiatal virágot a holdfényes éjjelben. A lány szívéből fakadó, melegséget árasztó Nap sugarai beragyogták egész lényét. Mirellában annyi szeretet volt, amit nem tudott kinek adni. Érzelmei elragadták, viszonozta Vencel minden tettét, az pedig örömmel állapította meg, hogy ő lophatta el mit sem sejtő unokatestvére szüzességét. Tudta, hogy nagyanyja rá sohasem hagyta volna a házat és a vagyont, ezért minden lehetséges módon bosszút akart állni.
Ez volt az első ilyen együttlét a vérrokonok között. Vencel egyre gyakrabban látogatott el a villába, és kettőjük fizikai kapcsolata egyre intenzívebbé vált. Mirella ártatlansága úgy elpárolgott, mint a forró fazékból a víz. Unokatestvére bájai elkápráztatták, és nem tudott kikeveredni érzelmei labirintusából, ugyanis a fizikai vonzódás mellett felütötték a fejüket az érzelmek is. Vencel nagyon is tisztában volt ezzel, és élvezte, hogy a lány szívében ő az egyetlen férfiú, aki valaha létezett. Örömmel nyugtázta, hogy terve jó úton halad. Néhány hét múlva megszakította a játékot és búcsú nélkül köddé vált.
Mirella szíve milliónyi darabra tört. Sóvárgott szerelme után, ám az csak a lány huszonegyedik születésnapján tért vissza. Reggel Mirella meghallotta Vencel hangját a szomszéd szobában, amihez egy tűsarkú határozott kopogása társult. Unokatestvére egy gyönyörű, áldott állapotban lévő hölggyel a karján állított be. Ő volt Renáta, Vencel felesége. Mirella világa teljesen összedőlt, és nem tudta felfogni, hogy tehette ezt vele a szerelme. Elrohant a kert végén található patakhoz és abba hullatta könnyeit a szomorúfűz alatt.
Mirella rájött, hogy Vencel már nem szereti és dédelgetett jövőjük füstbe ment. Az unokatestvére szívéből áradó jéghidegség megfagyasztotta a fiatal virágot, és minden nappal hervadtabbá vált. Lóci papagája is egyre furcsábban viselkedett, érezte barátnője bánatát.
Mirellára néhány nappal később a patak melletti mohalepte sziklán találtak rá. Utolsó nyugágyán teljes szépségében tündökölt, a lelkét elsötétítő bú megőrződött az arcán. Sírján ma is legkedvesebb virágai, tulipánok nőnek, megemlékezve szerető gondozójukról, aki teljes szívéből szeretett. Vencel terve végül beteljesedett: az örökség rá szállt. Tudta, hogy Mirella szíve nem bírna el ekkora bánatot.
