Bolemant Lilla: A közvélemény szerint a feminista ellentéte mindannak, ami nőies, utálja a férfiakat, a szerepüket akarja átvenni és frusztrált is
Vajon miképpen alakulnak manapság a női szerepek a mindennapokban? Felértékelődött, egyenjogúsodott-e a nők társadalmi pozíciója?
A kitűnő filmalkotó, Mészáros Márta egyik interjújában felfedi, hogy a múlt század hetvenes éveiben azért kezdett mozidarabjaiban a nők problémáival foglalkozni, mert úgy látta, Magyarországon (és nyilván a környező szocialista országokban is) a nők helyzete inkább vesződség, mint öröm. Az áldemokrácia, az álszabadság csak növelte, megkettőzte a terheiket. Az Örökbefogadással Berlinben fesztiváldíjat nyert, odahaza viszont elmarasztalták, hiszen egy munkásnő nem lehetett magányos és szerencsétlen… A sors tapintatlan iróniája, hogy napjainkban is – kis híján fél évszázaddal később és bő húsz évvel a rendszerváltás után – még csak annak latolgatásánál tartunk, hogy a nők az élet valamennyi területén tényleg egyenrangú partnerei-e a férfitársadalomnak; hogy miképp állunk az esélyegyenlőséggel, a párkapcsolatokban a kölcsönösséggel; hogy a munkahelyeken a nő természetes munkatárs-e vagy a férfidominanciát elbizonytalanító vetélytárs? Illetve azon mélázgatunk, hogy eme dilemmáknak mennyiben lehet okozója a feminizmus?
Lilla, szívesen társalog a feminizmusról?
Igen. Hogy érvekkel tudjam eloszlatni azokat a fölényeskedő véleményeket, melyek szerint egy feminista ellentéte mindannak, ami nőies, utálja a férfiakat, a szerepüket akarja átvenni, képtelen normális párkapcsolatot kialakítani, nem lehet gyereke, és még frusztrált is, mert a férfiak körében sincs sikere. Vagy hogy elmondhassam: bárki láthatja, nincs bajszom, nem szivarozom, nincs rajtam bakancs és keménykalap – ahogy a 19. században egy karikatúra ábrázolta a feministákat Angliában. Pusztán azért, mert a feminizmus első hullámában a nők ott a választójogért küzdöttek. Más kérdés, hogy legyen bármennyire is messzi már a 19. század, az emberek nagy részének manapság sincs átfogóbb fogalma a feminizmusról. Kivéve talán azt a szűk réteget, amelyet viszonylag rendszeresen foglalkoztat ez a kérdéskör.
Nos, személyemben sem a hímsovinizmus, hanem az őszinte érdeklődés diktálja a kérdést: mi hát a feminizmus?
Önmagam számára úgy foglalom össze, hogy a választás lehetősége. Hogy a nő is olyan életet választhasson magának, amilyent szeretne. Tehát legyen meg a joga eldönteni, milyen életet akar élni. Legyen egyenrangú. Ne szoruljon gépiesen a társadalmilag hagyományos másodrendűség szerepkörébe. Például ne „előírt” kötelessége, hanem szabadon vállalt lehetősége legyen a gyerekszülés. Ne csupán akkor tekintsék teljesnek az életét, ha kötelezően férjhez megy. Persze, ezzel nem azt mondom, hogy ne tegye; de megválaszthassa, hogy meg akarja-e ezt tenni? Hogy eldönthesse, mi az elképzelése a saját életéről, mondjuk, „csak” karriert akar-e építeni, vagy családot is alapítani; és ha mindkettőt, akkor önállóan határozhasson arról, mikor és hogyan egyezteti ezt össze. Hogy napjainkban egy nőnek ne az évszázados hagyományok korlátai közötti szorításban kelljen élnie. És ebben legyen segítő társa a férfi. Más szavakkal a feminizmus nem több – de nem is kevesebb –, mint a nők számára a szabad választás esélye, illetve az élet minden területére vonatkozó tényleges egyenjogúság melletti nyílt kiállás.
Jóindulatú vitái során miféle érveket kell felhoznia a feminizmus védelmében?
Azt szoktam, egyebek közt, szóba hozni, hogy dacára a szép számú nemzetközi szerződéseknek, egy sor más egyezménynek meg előírásnak, a gyakorlat vajmi keveset javul. Például a családon belüli erőszak tekintetében a bántalmazottak 95 százaléka nő. Mi ez, ha nem a női kiszolgáltatottság kirívó példája? Az efféle erőszak a törvény szellemében ugyan büntetendő és lépten-nyomon bizonyítható is, a társadalom zöme mégis a családok belső ügyeként kezeli ezt a dolgot. Mind a rokonság és a környezet, mind a hatóság többnyire megvárja, amíg az egyre halmozódó konfliktusok tragédiával végződnek.
Ön egy lassan tíz éve publikált kéziratában meglehetősen élesen fogalmazott. Azt írta: „Ha a többség véleményével ellentételesen nyilatkozol, akkor bomlasztó elem, érthetetlen felforgató vagy; s ha ehhez ráadásul még nő is, legjobb lenne eltűnnöd a süllyesztőben!” Ennyire elkedvetlenítő a nők helyzete?
Nem állítom, hogy sorsszerűen lehangoló, de olykor valóban elkeserítő nézetekkel szembesülök. Sőt, nemegyszer az olyan emberek szájából is, akikről addig azt feltételeztem, hogy számukra, szóban és gyakorlatban, természetes valami az egyenrangúság. Az efféle utólagos rádöbbenéseknek nem tudok örülni, és az ebből fakadó vitáim váratlanul szoktak fölszikrázni.
Támadások célpontja is a feminizmus, vagy „csak” a toleranciahiány az, ami általában gondot jelent?
Nem beszélnék nyílt támadásokról. A vitákban azonban előfordul pökhendi lekezelés, félvállról jövő ledorongolás, cinikus fitymálás. A közélet rengeteg területén tapasztalni a nők alávetett, másodrangú szerepének „természetességét”. A számtalan napi példa közül elég talán a reklámokat említeni, amelyekben a nő jobbára csupán szexuális tárgyként jelenik meg. Nekem, a feministának ez föltűnik, ellenben a társadalom többségének sajnos nem. Nem, mert ezek a szerepek egyszerűen így vannak leosztva.
Mi az hát, amin módosítani kellene? És nem csak a reklámok világában…
Alapvetően a gondolkodásmódon, a hozzáálláson. Az egyenrangúság érdekében utat kellene nyitni a nőket mivoltukban bántó, néha egyenesen megalázó szituációk érzékeny felismerése és elkerülése felé. Hogy a női méltóság kérdése, a nők jogai ne pusztán üres szólamokként ragozódjanak.
folytatjuk…
Miklósi Péter, Új Szó
