Jana Juráňová az ukrán–orosz háború kezdete óta eltelt egy évre reflektáló szövegét szemlézzük.
***
Az orosz invázió híréről tavaly február 24-én már reggel az ágyban értesültem a telefonomból, majd bekapcsoltam a tévét, elmondtam a családomnak, és sírva fakadtam. Számtalanszor sírtam emiatt, legközelebb néhány nappal később a Pozsonyi Zeneművészeti Főiskola diákjainak koncertjén, amikor a zenekar az ukrán himnuszt játszotta, de sírtam akkor is, amikor híreket vagy cikkeket olvastam, és amikor fényképeket néztem. Azóta már ritkábban sírok, de még mindig megesik, és ennek örülök.
Mégis mit tehet az ember? Eleinte kék-sárga szalagot viseltem, részt vettem a LIC és a pozsonyi Színházi Intézet által szervezett felolvasásokon, de kicsit úgy éreztem magam, mint aki alibit keres. Amikor egy vasárnap délután úszni készültem, hogy enyhítsem a stresszt, „percről percre” jöttek a hírek, hogy ukránok állnak az Auparkban, mert nincs élelmiszerük. Szóval odamentem, bevásároltam, nekik adtam. Aztán újra és újra. Fiatal nők vártak ennivalóra, nagyon szépen felöltözve, néhányuknak babakocsira volt szüksége. Elképzeltem magam az ő korukba, ahogy külföldön sorban állok az élelmiszerért, és nem tudom, kibírom-e. Bármit is tettem azokban a korai napokban, minden kevésnek és haszontalannak tűnt. Minden pénzbeli adomány vagy támogatás – mint egy vízcsepp, amelyet azonnal felszárít a ragyogó nap. Végül kis összegeket jelöltem ki a rászorulóknak, hogy jobban győzzem, és hogy értelme is legyen, ha majd többen adományozunk. Nem utasítok senkit arra, hogy másképp gondolkozzon a dologról. Egy barátom fegyverekre küld pénzt, talán annak több értelme lenne, nem tudom.
Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy ez így el fog húzódni, és nem látjuk majd a végét – talán jobb volt, míg nem tudtam.
Emlékszem, hogy február elején, amikor úgy tűnt, Putyin tényleg megtámadja Ukrajnát, milyen idegesen mondtam a fiamnak az autóban, hogy ha valaki az ismerőseink vagy a tágabb család közül támogatja Putyint, akkor végeztem velük. Ő pedig egyetértett velem, és azt morogta, hogy – de akkor nálunk is kitör a háború. Végül is valóban voltak olyanok, akik Putyint támogatták, ezekkel pedig nehéz lenne nem találkozni, elvégre Szlovákia fele ilyenekkel van tele. Szerencsére nem látom őket rendszeresen, nem szakítottam meg a kapcsolatokat, bár inkább nem beszélek velük erről a témáról. Megfogadtam Alexandra Alvarová, a cseh dezinformációs szakértő tanácsát, aki szerint nem szabad a családunkkal és a szomszédainkkal vitatkoznunk Putyinról, mert a dezinformátoroknak éppen ez a célja – hogy ne támaszkodhassunk egymásra. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elkerüljem azokat, akik Putyin győzelmét akarják, azokat, akik sosem mentek nyaralni a Krímbe, vagy vásárolni Szentpétervárra, hanem inkább mentek Dubajba vagy a lengyel piacokra, banális okokból kifolyólag mégis az orosz tömeggyilkosság oldalán állnak, csak hogy meg ne fagyjunk.
Nem számítottam arra, hogy nem lesz észrevehetőbb és jelentősebb mozgás az orosz civil társadalomban, és hogy lesznek olyanok, akik csupán véleményük miatt börtönben végzik, vagy még rosszabb, erre pedig nyilvánvalóan a korlátlan lehetőségekkel rendelkező ország sokkal nagyobb szakértői sem számítottak. Egyértelmű, hogy Európa, sőt a világ többi része fele annyira sem érti ezt az egészet, mint azt gondolnánk.
Utoljára 1995-ben jártam Moszkvában – egy „fekete ruhás nőkről” szóló csecsen konferencián. Találkoztunk ott csecsen özvegyekkel, bukott fiak anyáival… Aztán a Vörös téren figyeltem, amint a moszkvaiak élvezik a tavaszt, kézen fogva, elégedetten mosolyognak és örülnek a fogyasztás nyomorúságos bambaságának. Akkor azt mondtam, hogy soha többé nem teszem be a lábam a világ ezen részébe. Legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy huszonnyolc évvel később ugyanolyan közömbösen, érdektelenül és szadisták módjára tekintenek majd az Ukrajnában zajló gyilkosságokra, erőszakra és kínzásra. Persze vannak normális emberek is Oroszországban, csak még nem mutatták meg magukat jelentősebben, nem mozgatták meg alapvetően a társadalmat egy év alatt, így tehát olyan, mintha nem lennének. Sajnos. Nincsenek illúzióim Szlovákiával kapcsolatban, de mi legalább kivonulunk az utcára, amikor nehéz helyzetben vagyunk. Az iráni tiltakozások fényében több mint megdöbbentő az, ami Oroszországban történik.
Soha ezelőtt nem éreztem magam olyan tehetetlennek és kétségbeesettnek, mint az elmúlt évben. Naponta remélem, hogy Putyin halálának bombasztikus híre megérkezik, de időközben csak értékes emberek sokasága távozott el az örökkévalóságba. A tömeggyilkos pedig tovább él. Biztonságos elszigeteltségben és elkülönülésben, emberi kapcsolat nélkül, az általa okozott borzalmakkal. Nekem személy szerint nem okoz gondot, hogy imádkozzak a haláláért. Ebben az évben a kétségbeesés teljesen eluralkodott rajtam, és már nincsenek reményeim. Vannak idők, egyre többször és egyre hosszabban, amikor már el sem tudom képzelni.
Forrás: ITT
Fordította: Gyepes Boglárka
