Bázis – Womanpress – SzínNők
Költőnők egymás között
Női kaleidoszkóp című projektünk Budapesten és Pozsonyban valósult meg, témánk a nők és az irodalom, célunk, hogy bemutassunk szlovákiai és magyarországi magyar nőírókat, női költőket.
A projekt a Kultminor támogatásának köszönhetően valósult meg
- március 8. – Nőnapi beszélgetés
„A szív gyengéd húrjain?”
Költőnők egymás között
Juhász Katalin, Veres Erika, Ferencz Mónika
A beszélgetést Juhász Katalin vezette, aki költőként a megfelelő érzékenységgel tette fel kérdéseit.
JK: Hogyan kezdtétek a versírást, mi volt, ami inspirált? Hogyan jutottatok el az első verseskötetek megjelentetéséhez? Mit jelent számotokra a költészet?
FM: 2013-ban kezdtem és a FISZ alkotótáborban Sirokai Mátyás – Bajtai András műhelye hatására kezdtem komolyan venni. Onnan kerültem a Komény líraműhelybe. Amíg az első kötetemig eljutottam, hosszú utat jártam be. Aa költészet számomra igazából meditatív állapotba kerülés, nagyon szeretem magát a folyamatot, különösen, ami valamiféle más világokba visz el, utaztat, kicsit flow élmény, más állapot, átszellemülés, amikor teljesen ki tudom zárni azt, ami a mindennapokban foglalkoztat.
Eredetileg marketinget tanultam, jó ideje multiknál dolgozom, nagyon szeretem ezt a munkát és a matematikát is, szeretem használni a logikai részét az agyamnak, olyan munkákat kerestem, ami utána letehetem a gépet négykor-ötkor, és nem kell tovább foglalkoznom vele. Ez nagy szabadságot ad íróilag is, hogy van egy rendes bevételem, és mellette írhatok.vMegvan a nehézsége, hogy néha nagyon fáradt vagyok, de összeegyeztetni nem nehéz.
VE: Az indulásnál rám jellemző volt, hogy nem azonnal, hanem tulajdonképpen egy hosszabb érlelési folyamat eredményeként került sor a Duett a sárban megjelentetésére. Egy pozsonyi irodalmi program szünetében kérdeztek rá véletlenül Szalay Zoltán, Beke Zsolt, Ágoston Attila, hogy hol tartok épp a verseim kiadatásában, hiszen ők már tudtak akkor a verseimről – kb. tíz éven át jelentek meg írásaim irodalmi lapokban. Ekkor egyeztünk meg abban Zsolttal és Attilával, hogy a Kalligram kiadó vállalná a szerkesztést és a kiadást.
A versírás maga pedig körülbelül tízéves koromban kezdődött. Elkezdtem jegyzetelni, felírogatni a gondolataimat, számomra jól hangzó szavakat, s ezeket versformába „szerkesztettem”. Sok éven keresztül gyűltek ezek az első versek, s az egyetemi évek alatt lettem a tekintetben bátrabb, hogy beszéljek róluk, megmutassam másoknak is. Nagy segítségre leltem ebben Csehy Zoltán személyében, akinek a Kreatív írás óráján mindenféle szövegek születhettek, egészen szabadon, s ezeket ő mindig nagy örömmel, magával ragadó lendülettel vizsgálta, s alkalmat adott arra is, hogy az órán a többi hallgatóval együtt brainstormingolva megbeszéljük a saját verseinket. Egyfajta legelső műhelymunkát jelentett ez nekem.
JK: Utazás, idegen nyelvű költészet, egyiketeknél Svédország, másikatoknál Törökország merül fel témaként. Célországként is?
VE: Törökországba egy doktori ösztöndíjpályázattal kerültem 2011 őszén, s 2020-ban fejeztem be az ottani egyetemi tevékenységeimet. Ez alatt a kilenc év alatt rengeteg tapasztalatot szereztem a helyi társadalmi berendezkedésről, a mindennapok menetéről, s természetesen irodalmi ismereteimet is gyarapítottam.
Ami fontos volt számomra, hogy egy új nézőponttal ismerkedhettem meg, amely a nyugati szerzők nézőpontjától különbözik, s rátaláltam néhány izgalmas irodalmi alkotásra, amelyek oszmán vagy török nyelven íródtak. Az Istanbul Egyetem német szakos hallgatójaként természetesen kihívás volt ezeknek a szövegeknek a megértése, de idővel javult a töröknyelv-tudásom, s ennek köszönhetően ma már fordítom is a török irodalmat magyar nyelvre.
JK: Milyennek látod a nők helyzetét Törökországban?
Ez a téma gyakorta előkerül, s azt tudom mondani, hogy nekem nagyon tetszett az, hogy Törökországban egyszerre van jelen a még európai szemmel is szabados női viselet, az átlagos öltözködés és a végletekig konzervatív hagyományos muzulmán öltözet a nők körében. Csakúgy mint a férfiakéban, hozzáteszem… – bár itt főleg a női megjelenés érdekes az elfedettség vagy nem-elfedettség miatt.
Nőként Törökországban nem éreztem magam megkülönböztetve, külföldiként viszont annál inkább, s jó értelemben. Általában érdeklődéssel fogadtak a törökök, legyen az hivatali/egyetemi környezetben vagy baráti társaságban. Mindig mindenkinek sok kérdése volt hozzám, hogy milyen országból származom, milyen szokásaink vannak, s milyennek látom Törökországot külföldiként.
Hozzátenném azt is, hogy Isztambul gyűjtőhelye a különböző kultúráknak, Ázsia, Afrika és a Balkán-félsziget diákjai, munkavállalói előszeretettel választják maguknak lakhelyül a török nagyvárosokat.
JK: Volt-e olyan tapasztalatotok, találkoztatok-e nehézségekkel költőnőként, ami akadályt jelentett számotokra?
FM: Egy ilyen esetre emlékszem, volt egyszer a Scolar kiadónál egy férfi szerző, aki megkérdezte, mit csinálok, mondtam, hogy verseket írok, most jelenik meg a kötetem. Ezen ő nagyon meglepődött, és megkérdezte, hogy egy nő miről ír. Mondtam, hogy pl. a világűrről, csillagászatról, erre megkérdezte, hogy írhatok erről, amikor még nem is éltem, amikor az űrkutatás kezdődött. Ez volt az első nagy rácsodálkozásom erre a témára, mert nagyon abszurd volt, hogy egy ötvenes férfi ennyire nem tudja elképzelni, hogy egy nő miről ír
JK: Mit gondoltok, érdemes-e külön női és férfi irodalomról beszélni?
FM: Úgy látom, kétféle módon viszonyulnak ehhez a kérdéshez a női költők. Az egyik azt mondja, hogy nem szereti a női szerző megnevezést, Nemes Nagy Ágnes például nagyon kikérte magának, nem akart kirekesztett lenni, a férfi szerzők között akart lenni, mert úgy érezte, nem tudott volna vele mit kezdeni a közeg. A másik véleményt képviselők pedig tudatosítják, hogy a női írásnak igenis vannak jellegzetességei, de nem kell szétválasztani a női és a férfi irodalmat. Az a két vélemény számomra két véglet, de alapvetően ugyanaz a következtetés. A günonokritika is sokat foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy milyenek a feminin szerzők, a meseszerű, látomásod szövegeket inkább a nőkhöz kötik, de ez nagyon fura gondolat, mert ha valaminek, akkor a művészetnek, a költészetnek ez éppen az általános jellemzője.
VE: Amikor a férfiak írták, szerkesztették, terjesztették az irodalmat, mindenkinek az volt olvasóként is a természetes, hogy a férfi szerzők alakította nézőpontból láttak rá eseményekre, helyzetekre. Ez a nézőpont lassanként változott abba az irányba, hogy kiegyensúlyozottabb helyzetről beszélhetünk – de a mai napig fenntartásokkal. Illetve még mindig nem minden esetben evidens, hogy a női író szövege van olyan értékes mint egy férfi íróé. Ennek az egyensúlynak a stabilizálásán még van mit csiszolni, de pl. Női kaleidoszkóp-jellegű beszélgetésekkel hozzájárulhatunk a helyzet javulásához.
Ferencz Mónika: Az új nő
Az új nő elhanyagolt sziklakertben született.
Az új nőről mindenki beszél, de személyesen senki sem ismeri.
Smink nélkül száll a villamosra és rőtvadként járja
a fluoreszkáló várost. Télre bundát növeszt,
így védi magát a hidegtől és a felhevült tekintetektől.
Az új nő nem sír. Betonnal vannak kiöntve a könnycsatornái.
Nem hord melltartót, nem menstruál és nem eszik húst.
Önmagán végzi el a nőiesség abortuszát.
Az új nő egy platánfa ágán ül,
és az égbolt pointilista változásait nézi,
s nem rágódik rajta,
ha túl keskeny vagy túl teli a Hold.
Képes társ nélkül leélni egész életét.
a mégis magányos, szívesebben választ azonos nemű társat,
de nászútját már gyerekkorától kezdve égitestekkel tervezgeti.
Veres Erika: Eredeti másolat: Penç (részlet)
Hiszen a hala(n)dókat azért vonzzák az esték, hogy létezésük még inkább bizonyságot nyerjen. Önfeledten hagyják maguk mögött a látást, és lépnek át egy ellentétes közegbe, ahol képesek túlélni a fény hiányát. Az est egzisztencális kihívás nappal és éjszaka határán. Naplemente. Narancssárga színsávba tapadt felhőcsimbókok széles vizek fölött. Savannah sky. Akár egy koktél neve is lehetne, iható szín, mondtad. Emlékeim szántóföldjére pedig az a régi fotó lökődik ki, amelyen egy halászmadár álldogáll a Karaköyhöz közeli Bergamut utca végében, s valamelyik lerombolt irodaház törmelékéről bámulja a vizet, miközben fekete sziluettje mögött alábukik a nap. A fotóhoz anno a következő szöveg tartozott: Ez a falióra ebből a szempontból nem az időre való emlékezést, vagyis nem a dolgok változásának néhanapján felmerülő gondolatát, épp ellenkezőleg, a dolgok változatlanságának érzetét és képzetét keltette. 1 A metróhíd pántjai becsíkozták a hátteret, s a domb vonala tökéletes kontúrt tartott a madaras-órás jelenethez. Emlékeim szántóföldjére pedig traktorok érkeztek ezután – a fotót s a hozzá tartozó szöveget beszántották mélyebb rétegekbe, s a narancssárga színű emlék egy időre megint odaveszett. A kék órát is említhetném a pillanatnyi inspiráció vagy bizonyos elveszettnek hitt képek kútfőjeként. Ilyenkor, a napszínek letűnésével, a kékek és feketék maradnak csupán, s ez olyan hatást kelt, mintha városszerte komolyzenei koncertek kezdődnének, mintha valahogy simává, határtalanítottan egymásba hajlóvá, megkérdőjelezhetetlenné, szinte egyértelművé és egyívásúvá, zavartalanná, már-már giccsesen tökéletessé válna a környezet. Mielőtt azonban mindez valóban megtörténhetne, közel kúszik egy személyszállító hajó a kikötőhöz, s rikító fényeivel belezavar a kezdődő éjszakába. Pedig az est nyúlványai imént a délutánban időztek 1 „Bu bakımdan, bu duvar saati zamanı hatırlamaya, yani şeylerin değiştiğini arada bir düşünmeye még, nem látszódott semmiféle rózsaszín fény a tengeren, sem az iszlámzöld kivilágítás a mecset környéki kávéházak teraszán. Csak a sirályok szálltak. Alacsonyan, láthatatlanul szinte – belevesztek víz és ég között a színátmenetek mezsgyéibe. Ehhez társult a szürkülő szél, a madártollak, a kíváncsiságba forduló tekintetek, s az a jól ismert, hét órai szorongásérzet a döntésképtelenség apropóján: Érdemes-e ma útra kelni még? Utcákba szorulva vacsorához kenyeret keresni, miközben a környéket elborító kék sikolyok visszhangját idézi. (Tudtam, hogy teljesen egyedül vagyok, az esti sötétségben az üres utcákon senki sem hallja meg ezt a színt.) 2 Persze az is előfordulhat, hogy a kék óra a várakozás emlékét hozza vissza. Konyhaszéken ücsörögve lesni a késő órán érkező kedvest, archaikus nyelven elolvasni néhány Holdhoz írt verset – öreg képek, szavak. De miután bizseregni kezdenek a kábelek, és bekapcsolják a közvilágítást, az új éjben a Hold kamillavirágközepe is előtűnik megint. Illata periodikusan visszatérő linearitás-képzet, változásfolyam. Szirmait leszedték a szerelmesek, szeret–nem szeret… Az éjszaka szemlélődés az egyszerűsített világban. Élesen látni a sötétet. Kiemelni a tartalmat saját, egynemű közegéből. Hogy vakon rajzolni meg mester kezed legtökéletesebb alkotásait – gyertyafénynél rizsszemre lovat, cédrust, csatajelenetet… Vagy újra és újra csempére festeni ugyanazokat a vonalakat, pontokat, alakokat, mintákat. Becsukott szemmel is.
