– Hogy hívnak?
A mellettem elterülő moha legközelebbi zöld szálát szólítottam meg, mert magányomban szerettem volna, ha bármilyen interakcióba léphetek környezetemmel.
– Moha.
– Szia Moha. Milyen moha?
– Csak így egyszerűen, Moha.
A sok vékony zöld szálacska az apró kis buckán felkapta a fejét és rám mosolygott. Egy kedves kis szellő végigfutott a kupacon, amitől meghajoltak. A mosolyt talán csak én képzeltem el, de a meghajlás kedves volt, és szerény.
– Jó, jó, de hogy hívják a melletted álló zöld mohaszálat?
– Szintén Moha a neve. Mindannyian Mohák vagyunk. Nem különböztetjük meg egymást, mert egy tőből fakadunk, és együtt vagyunk erősek és szépek. Együtt várjuk az esőt, a napot és a holdat, együtt növekszünk, neveljük a gyerekeinket, együtt száradunk el. Egymásból vagyunk. Egymásnak adjuk át az életet, együtt lélegzünk, és együtt oldjuk meg feladatainkat. Nektek van nevetek?
– Igen, mindegyikünknek más-más neve van. Engem Kájának hívnak, Kája Daniellynek. Az első a keresztnevem, a második a családi nevem. Az mindenkinek egyforma a vér szerinti rokonságomban. Vagyis nem mindenkinek, de az már bonyolult, a lényeg, hogy igen, van nevünk. Szólíts Kájának, arra hallgatok.
A kis Moha elgondolkodott, csendben ültünk egymás mellett, majd kedvesen megsimogatta a kezemet.
– Olyan nagy vagy. Mesélsz nekem a te fajtádról?
– Mit is mondhatnék röviden. Minket embereknek hívnak, megszületünk, aztán iskolába járunk, tanulunk…
– Mit tanultok? Hogy hogyan gyógyítsd a fát, ha kitörik? Vagy hogyan melegítsd a követ, hogy az apró manók és tündérek rá tudjanak ülni?
– Tündérek? Léteznek tündérek? És manók? Láthatom őket?
Moha kicsit meglepődött, én nem kevésbé. Már az is eléggé ijesztő volt, hogy egy növénnyel beszélgetek.
– Igen. Vannak tündérek és léteznek manók is. Alattunk laknak az oduban. De sosincsenek otthon. Mindig valamit szervezkednek. Fának madarakat hoznak, a Víznek esőt intéznek, a Lápban pedig játszani szoktak. Arra ne is menj, mert megtréfálnak. De ne kanyarodjunk el, mesélj kérlek a magadfajtáról. Ha ilyen nagyok vagytok, akkor többszörös bennetek a Jó és a Szeretet. Ugye?
– Hát, az nálunk egy kicsit bonyolultabb. Nem Jóból és Szeretetből vagyunk összerakva, hanem csontokból és húsból, van agyunk, ami gondolkodik, és szívünk, ami érez. De ez sem igaz, mert a szív egy izom, és nem érezhet. Úgyhogy nem tudjuk, hogy honnan jön az érzés. Egy bonyolult szerkezet vagyunk, mindenféle hibákkal, amikről nem szívesen beszélünk.
– De a hibák azért vannak, hogy megtanuljunk velük élni. Hogy a hibák által elfogadjuk egymást olyannak, amilyen. A Lódarázs mesélte, hogy a Fa másik oldalán van egy Moha – tudod, sok Moha (és kacsintott egyet), akiknek az egyik részét lelapította valami. Elkezdtek száradni, de a többi Moha azonnal a segítségükre sietett. Na nem úgy sietett, mert egy Moha nem tud sietni, csak adott minden egyes szálacska a saját szeretetéből és jóságából, és a Moha újra kizöldült.
– Jó nektek. Én azért hagytam ott a magamfajtát, mert nem segítjük egymást, hanem inkább versengünk egymással. Az szerint rangsorolják az embereket, hogy ki az ügyesebb, okosabb, bátrabb, gyorsabb. Még versenyeket is rendeznek, hogy ünnepelhessék a győzteseket.
– Mi az a verseny?
– Egy megmérettetés, ahol a győztest megünneplik, az utolsót pedig megsajnálják. Vagy kinevetik. Vagy elfelejtik. De másodiknak sem jó lenni, mert az kellemetlen. A többiről nem is beszélve.
– Te voltál már első valamiben?
– Nem, sajnos, mert a sport nem az erősségem, a többi versenyhez pedig kapcsolatok kellenek, jó marketing és rengeteg szerencse.
– A kapcsolatokat és a szerencsét ismerem, de mi az a marketing?
A beszélgetést az összes Moha érdeklődve figyelte. Mindegyik száracska szinte rezzenéstelen arccal várta a válaszomat. Körbevettek figyelmükkel, izgatottan remegtek a pici kis szellőfuvalllatok között, és ártatlan lényük ámulatba ejtően angyali volt. Gyermeki tekintetük mögé pufók arcocskákat és pirospozsgás orcát képzeltem el, picit lebiggyedő szájjal.
– A marketing egy gyűjtőfogalom, olyan módszerek halmaza, amik segítségével ismertté teheted azt, amit kínálsz. Például, ha el akarsz adni egy kalapot, arról tudnia kell annak, aki kalapot szeretne venni, hogy neked van ilyened. És ahogyan tudtára adod a kalaptalannak, hogy van kalapod, az a marketing. Vagy valamelyik fajtája.
– Olyan ez, mint a kobold? Mindig szól, ha van felesleges tündérpora, nem is kell kérnünk, magától adja és osztja.
– Nem teljesen. Mi általában pénzt adunk mindenért. Az ételért, a melegért…
– És a kalapért. És ha összebújnátok? Azért is kérnétek olyan pénzt?
– Hát… Vannak, akik igen, de általában ezért az egy dologért nem kérünk ellenszolgáltatást.
– Akkor jó. Mert én szívesen megölelnélek, csak túl kicsi vagyok hozzád képest. Fogsz még velem beszélgetni? Mert majd valamit kitalalok, hogy érezd az ölelésem legközelebb.
Már most is érzem, kedves Moha. Soha jobban nem éreztem magam, mint most itt, veled. Nyugalom száll meg, és eddig ismeretlen boldogságféle csiklandoz.
Grantown-on-Spey, Skócia, 2023. 08.16.
