Egy tündérlányról szól a mesém, aki beköltözik az erdőbe, egy mohás kupac kivájt közepébe, és berendezi saját világát színekkel, vidám, apró lényekkel, akik viszik, tolják és vonják álmait, ahol a barátság nyúl és vaddisznó között lehet kellemes, sas és pocok között szárnyaló, szarvas és bárány együtt legel, a harmat csepeg, és a Nap a Holddal bújócskát játszik a fák között.
Innen nézve minden zöld és megnyugtató, az ég kékje csak hangsúlyt ad a kontúrnak, amit csak a fák koronája tör meg sziluettjével.
És a mese még csak most kezdődik.
Főszereplőnket Kájának hívják, akinek a zenét a madarak csiripelése adja, és táncol, pókokkal szőtt könnyű ruhájában, méhek lengik körül rózsaszín nektárral, a szellő kegyesen hessegeti el a nap tűző sugarait, az esőpermet pedig szivárványt rajzol az égre.
Apró gombák kínálják magukat a moha peremén, a tűzpiros színtől a földbarnáig.
Kája pedig megtanulja a föld ajándékait jó célra hasznosítani.
Mígnem egyszer…
– A táskám! Ne!
Pixie, az éneklő kobold nevetve lóbálta a frissen szerzett ridikült, és telerakta friss mohával, falevéllel és faágakkal, apró termésekkel, málnával, szederrel.
A táska tartalmát kiborította az ösvényre, gurultak a rúzsok, tamponok, pénzérmék, a cetliket felkapta a szél és vitte messzire, mint egy üzenetet a palackból, szabadon.
– Állj meg! Kérlek, add vissza legalább a holmijaim miatt!
Az apró lény kuncogva szaladt el a Láp irányába, és én hiába próbáltam utolérni, apró lába caplatott a puha füvön. Néha visszanézett, incselkedve lóbálta a táskámat, amiből kibuggyantak az összeszedett magok és fűszálak.
Mihez megyek a táskám nélkül? A személyi igazolványom, a tollam, a telefonom és a füzetem hova tegyem ebben a kietlen, természetes közegben?
Összeszedtem a dolgaimat, ölelve magamhoz szorítottam őket, és vigyáztam, nehogy kihulljon akár egy darab értékem is.
A kis kobold közben már látótávolságon kívülre esett, így kénytelen voltam az érzékeimre hagyatkozni, és elindultam abba az irányba, ahol utoljára láttam.
Nem vezetett arra sem ösvény, sem út, csak fák álltak sűrű összevisszaságban. A nap néhol bekukkantott, ahol rést talált a lombok között.
– Hu!
Nem ijedtem meg, csak meglepődtem a hirtelen előttem termő manótól.
– Minek neked itt az erdőben ilyen sok dolog? Moha mesélt rólad, és tudni akarom, mit keresel itt. Te is szeretsz viccelődni? Szeretsz intézkedni? Mit csináltál legutoljára?
Mit is, mit is… Hirtelen rám törtek az emlékek, a sok frusztráló és idegesítő dolog, ami miatt kijöttem az erdőbe. A szakításom, a munkám, a számlák, a megemelkedett árak, a csökkentett fizetés és a sok vita, ami kötelezővé teszi a másik véleményének meghallgatását, de a sajátomat megveti.
– Add vissza a táskámat, kérlek. Szükségem van rá, hogy belerakjam a szétdobált holmijaimat. Nagyon kényelmetlen itt szorongatnom ezeket a karomban.
A kobold fordult egyet, és úgy kiabált vissza.
– Nincs rá szükséged! A madaraknak van rá szüksége. Felakasztom a Fára, onnan majd nyugodtan lakmározhatnak! Szereted a málnát? Gyere velem, megmutatom, hol a legfinomabb.
És én csak szaladtam, szaladtam a kis fürge manó után, és észre se vettem, hogy becsalt a Lápba.
