„You can be anything!”, azaz „Bármi lehetsz!” – hangzik a szeretett Barbie babák szlogenje. És milyen igaz, 1959-es piacra dobása óta a népszerű játék megannyi szerepben kipróbálhatta már magát. Ebben az esetben azonban nem arra gondolok, hogy Barbie hol űrhajósként, hol filmsztárként vagy állatorvosként köszönt vissza az üzletek polcairól. Sokkal inkább mindarról a kritikáról, megbélyegzésről és megosztó véleményről, mellyel „karrierje” során találkozott – köztük sok vád megalapozott, míg más kevésbé. Így volt, hogy Barbie-t kislányoknak nem való, obszcén játéknak ítélte a többség, máskor feminista ikonként emlegették, vagy pedig éppen ellenkezőleg antifeminista jelképnek kiáltották ki. Ezt követően lassanként „lányos” és „ciki” játékszerré fejlődött vissza, aminek nőiessége negatív töltetet kapva rendszerint gúny tárgya. Idén nyáron azonban a Greta Gerwig által rendezett, Barbie című élőszereplős film megjelenésével a baba ismét ünnepelt sztár, rózsaszínbe öltöztetve a világ (többségben) nő- és lánytagjait. A mozi ugyanakkor egy másik skatulyába is belekényszerítette Barbie-t, néhány (lássuk be, többségében) férfi nézőből heves indulatokat váltott ki a produkció, mondván, az nemcsak „feminista propaganda”, de „férfigyűlölő” is. Mindezek fényében felmerül bennünk a kérdés: ki is valójában Barbie, milyen szerepet tölt be, és mit próbál üzenni vele Gerwig filmje?
Ennek megválaszolására érdemes jobban szemügyre venni a baba történetét, melyet Marie-Claire Chappet remekül összegez a Harper’s Bazaarban. A lengyel zsidó szülőktől származó, de Amerikában felnővő Ruth Handler a Barbie babák szülőanyja, aki 1949-ben keltette életre elsőként a híres játékot. Elmondása szerint lánya, Barbara adta az ihletet, mikor látta, hogy a kislány olyan papírfigurákkal játszik, melyek mindegyike kisbabákat ábrázol. Elgondolkodott azon, miért ne készíthetne olyan játékbabákat, melyek nem az anyaságra fókuszálnak, hanem felnőtt nőként egyfajta példaképként szolgálna minden kiskorú lánynak. Ugyanúgy, mint ahogy fiának, Kennek is voltak erős férfiakat mintázó akciófigurái. Így született meg Barbie, akit Ruth és férje, Elliot az általuk alapított Mattel cég alatt mutatott be elsőként az 1959-es New York-i játékvásáron. Barbie hatalmas siker lett, piacra dobásának évében közel 300 000 példány kelt el.
Ruth megtartotta az ígéretét, Barbie szöges ellentéte volt mindazoknak a játékoknak, melyek korábban a boltok polcain megjelentek – a baba fiatal felnőtt volt sminket, magas sarkú cipőt és kihívó, fekete-fehér csíkos fürdőruhát viselt. A cél az volt, hogy a kislányok az anyaszerep helyett játék közben azt képzeljék el, felnőtt nőként mivé, kivé válhatnak. Ezzel áll párhuzamban a Barbie babák első tévéreklámjának szlogenje is: „Egy nap pontosan olyan leszek, mint te, (…) Barbie, (…) addig is úgy teszek, mintha te lennék”.
A siker természetesen nem volt kritikától mentes. Sokan megbotránkoztak azon, hogy kislányok olyan babákkal játszanak, melyeknek hangsúlyos mellük és darázsderekuk van. Obszcénnek, vulgárisnak és egyenesen pornográfnak titulálták a játékot – mindehhez ugyanakkor a Barbie-k másik inspirációforrása is okot adott, hiszen Ruth egy német szexbabáról, Bild Lilliről mintázta meg saját játékfiguráját. Igaz, Ruth sosem titkolta, hogy éppen ilyen nőies alakkal megáldott babákat álmodott meg a kislányoknak. „Ó, persze voltak úgynevezett divatbabák… – nyilatkozta Ruth. – De ezeknek lapos mellkasuk, kerek hasuk és zömök lábuk volt. Úgy voltak felépítve, mint a túlsúlyos hat- vagy nyolcévesek.” Mégis, a ’60‒70-es években a feminista mozgalom második hullámával a szexizmus egyik jelképévé kiáltották ki a játékfigurát, éppen azt sérelmezve, hogy Barbie hiperszexualizált külsője nemcsak sztereotip, hanem tulajdonképpen a férfi fantázia kivetülése. Ehhez szorosan hozzátartozott az a testkép is, melyet a baba (lássuk be, döntően még most is) képvisel – Chappet itt megjegyzi, hogy 1963-ban piacra dobtak egy „diétázó” Barbie-t is, akinek a receptkönyvére csupán annyi volt írva: „Ne egyél”. Mindezek fényében nem meglepő, hogy a ’70-es évek feminista mozgalmának céltáblája lett a Mattel játékfigurája, a felvonuló nők egyik jelmondata is úgy szólt: „Nem vagyok Barbie baba”.
Mindezek ellenére nem lehet elsiklani annak ténye felett sem, hogy Barbie a kezdetektől fogva önálló, dolgozó és vagyonos nőként volt ábrázolva, aki se nem feleség, se nem anya. Ez a kép a ’80-as évektől még hangsúlyosabbá vált, a babát még inkább független, a háztartás béklyói helyett saját karrierjét építő super womanné téve. Cameron Katz cikkében kiemeli, hogy Barbie nem egy alkalommal megelőzte a társadalom alakulását, s előbb töltött be – főként férfidominált ‒ munkaköröket és karrierlehetőségeket, minthogy a nők a való életben hozzájutottak volna ezekhez a pozíciókhoz. Katz többek között az 1962-ben megjelenő teniszező Barbie-t hozza példaként, aki kilenc évvel megelőzte Billie Jean King profi teniszjátékost. Ugyanúgy a Mattel-baba tizennyolc évvel előbb jutott el a világűrbe, mint Sally Ride, az első amerikai úrhajósnő. A példák még tovább sorolhatók, Barbie a megalakulása óta több mint 200 karrierben próbálhatta ki magát: volt még olimpikon, orvos, cégvezető, filmrendező és -producer, a National Geographic fotóriportere, nyomozó, mikrobiológus, szövetségi bíró, tűzoltó, asztrofizikus, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, és még a seregben is szolgált különböző tisztségeket betöltve. Olyan pozíciókban mutathatta meg tehát magát, melyeket sokáig nem „női” állásokként könyveltek el.
Napjainkban pedig az került első helyre a Mattel terítékén, hogy a Barbie babák minél választékosabb formában, külsővel jelenjenek meg, szélesebb reprezentációs lehetőséget nyújtva – így bőrszínükben, testalkatukban és magasságukban is különböznek, kerekesszékben ülnek, művégtagjuk van, vagy Down-szindrómával küzdenek. Természetesen sokan rámutattak arra is, hogy a cégnek ez az új, modern és progresszív szemlélete többek között ügyes marketingfogás is egyben, s néha talán a kivitelezés is hagy kivetnivalót maga után, mégis, a kislányok (és kisfiúk!) a megmondhatói annak, hogy minden bizonnyal örömmel ismerik fel magukat az egyre változatosabb babákban.
Hogyan fér ehhez a változatos és megosztó Barbie-képhez a Greta Gerwig által írt és rendezett élőszereplős produkció? A kérdést a film megjelenése óta megannyi kritika és portál igyekezett már megválaszolni – mindegyik a maga sajátos értelmezésében. Vannak, akik feminista manifesztumnak tartják, mások csupán a feminizmus felszínét kapargató, bő lére eresztett látványprodukciónak tekintik. Akik felbőszültek a filmen, azok propagandáról beszélnek, de olyanok is akadnak, akik nem szándékoznak túlságosan elmélyedni az interpretációs lehetőségek sokaságában, csupán élvezni akarják, amit a mozivásznon látnak. És talán ez utóbbi csoport véleménye lehet az arany középút mind a film, mind a babák tágabb megítélésében.
Kétségtelen, hogy Gerwig filmjét alapos kutatómunka előzte meg. A rendező mélyre ásott Barbie történetében, felszínre hozva a rosszat és a jót is. Így maga a produkció is sokkal inkább tekinthető szatírának – egyszerre ünnepelve és gúnyolva a híres karaktert és a mögötte álló Mattel céget. Mindezt pedig egy vidám, humorban és vibráló rózsaszínben gazdag feminista utópia felépítésével teszi.
A történet szerint a Barbie-k Barbie Landen élnek, melyet a babák irányítanak, betöltve minden fontosabb, vagy éppen kevésbé fontosnak tűnő pozíciót. Az elnöki székben egy Barbie ül, de ugyanúgy a postát is az egyik játékbaba hozza, míg egy másik mosolyogva viszi el a szemetet a ház elől. A Barbie-k harmóniában és nyugalomban élnek egymás között, tisztelve és elfogadva egymást – esténként pedig gyakran egy közös táncpartival zárják a napot. Természetesen a Ken babák is jelen vannak, nekik azonban nincsen meghatározott munkájuk vagy szerepük ebben a társadalomban, létezésük a Barbie-k körül forog, akik viszont mintha jobban kedvelnék egymás társaságát. A bonyodalom akkor kezdődik, mikor az egyik „sztereotip” Barbie-val (Margot Robbie) egyre különösebb, Barbie Land törvényeinek ellentmondó furcsaságok kezdenek el történni, mire azt a tanácsot kapja, látogasson el az emberek világába, ahol megtalálhatja a probléma gyökerét. Vele tart az egyik Ken is (Ryan Gosling), aki az út során megtanulja, milyen egy patriarchátus társadalom, és az újonnan megismert „praktikákat”, a szexizmust és hímsovinizmust Barbie Landen is alkalmazni kezdi, felborítva az addigi egyensúlyt.
A film központjában ezzel a női lét és annak egykori és jelenlegi viszontagságai állnak, kortárs szemszögből vetve fel a problémás kérdéseket, és ehhez híven próbálva meg ‒ a maga humoros módján ‒ megoldásokat találni. A produkció nagyon öntudatos – nem próbálja meg elkendőzni a Barbie babák körüli, évtizedek óta terítéken lévő botrányokat és megosztó reprezentációt. Így például felhívja a figyelmet Barbie tökéletesnek mintázott, a férfi fantáziát beteljesítő külsőjére, mely nemcsak elérhetetlen a hétköznapi nők számára, de számos kislányban testképzavart okozhat. Ugyanúgy rámutat a babák „fehérségére” is, mely szerint a fehér bőr, szőke haj és kék szem az abszolút szépségideál, nem hagyva teret a diverzitásnak. Ezen felül Gerwig a Mattelt tette meg a történet főgonoszává mint kapzsi, csak a hasznot és nem a valós értékeket hajszoló szupervállalatot.
Érdekes és fontos kérdésköröket boncolgat tehát a film, ugyanakkor igazat lehet adni azoknak a kritikáknak is, melyek sérelmezik, hogy egyik tárgyban sem mélyed el igazán. Valóban, a megszólaltatott feminista hang gyakran erőltetettnek és már-már túlzónak tűnik. Míg bizonyos jelenetekben ügyesen és okosan szővik bele a történetszálba a mondanivalót, addig máskor a feminista szemszög csupán… nos, plasztikusnak hat. Barbie Landen minden tökéletes, amíg a nők kezében van az irányítás, ezzel szemben amint Barbie átkerül az emberek világába, csupán a férfiak durvaságával és a nők tehetetlenségével találja szembe magát, a Mattel cégnél pedig minden magasabb beosztású és a döntéshozásban részt vevő alkalmazott férfi.
Ezek a túlzások és sarkítások azonban szándékosak, hiszen ezek által mutatkozik meg leginkább a film szatirikus volta: Gerwig nemcsak Barbie-t és megosztó hírnevét fricskázza, de ezzel társadalmunknak és a benne működő, manapság is erősen jelen lévő nemi sztereotípiáknak és egyenlőtlenségeknek állít görbe tükröt. Mindeközben a film próbálja nem komolyan venni saját magát.
Feminista-e tehát a Barbie mozi? Igen is, meg nem is. Nem mélyed el túlságosan a felvetett témákban, csupán a felszínüket kapargatja, de nem is kell, hogy több akarjon lenni annál, ami. Ahogy Riann Phillip írja, a film mindenkinek szól, kislánynak, kisfiúnak és nőnek, férfinak egyaránt. S ami a mi generációnknak nem nyújt semmi újat, az sokat adhat a fiatalabb nézők számára ‒ hiszen nem várhatjuk el, hogy minden nőkről és (döntően) nőknek szóló produkció megoldást találjon a feminizmus problémáira. Erik Kain gondolataival élve, a film nem azt a közhelyes üzenetet próbálja sugallni, hogy a férfiak és nők között folyó örök harc és egyenlőtlenség megszűnik, ha végre megtanulnak odafigyelni egymásra. Az üzenet valójában azoknak a mára felnőtt nőknek szól, akik kislányként a babákkal játszottak, mintegy megnyugtatva őket, hogy a mostani progresszívebb, feminista közelibb szemléletükben is szeretettel gondolhatnak vissza a barbizással töltött időkre. Hiszen minden hibája ellenére a Barbie nők millióit kötötte össze azzal, hogy ‒ hacsak gyerekkori nosztalgiából is ‒ izgatottá tegye őket egykori kedvenc játékuk életre keltésével, előtérbe helyezve a nőiességet, a női lét különböző szakaszait és a szuperfemininitást.
Érdemes ezt a gondolatot és a cikket Sarah Seltzer ehhez kapcsolódó gondolataival zárni: „Sokunk számára a barbizás a saját magunkkal és a barátainkkal való kapcsolatainkról szólt, és arról, hogy ezek a tapasztalatok miként keveredtek az anyaság és a nőiség szélesebb kultúrájával.” A Barbie babák tehát nem a feminizmus tökéletes iskolapéldái, de nem is az ellenségei. Biztosítják számunkra, hogy a nőiség skáláján valóban bárkik és bármik lehetünk a saját önálló döntéseinket követve. Greta Gerwig pedig felismerte mindezt, s egy szívmelengető és megmosolyogtató nosztalgiaútra invitál mindenkit, aki Barbie-val nőtt fel.
