Miközben figyeltem, amint a hópelyhek földet érnek, visszapörgettem magamban az előző karácsonyaimat. Mivel folyamatosan nevelőszülői gondozásban élek, ezért legtöbbször olyan emberekkel töltöttem a karácsonyt, akiket alig ismertem. Ez hároméves koromtól így megy. A szüleim meghaltak egy autóbalesetben, rajtuk kívül pedig nem voltak más családtagjaim. Az egész életem abból áll, hogy egyik családtól a másikhoz kerülök. Én azonban nem bánom; nincs szükségem családra. Tökéletesen megvagyok magam is, éppúgy, mint ahogy az elmúlt tizenhárom évben. A tavalyi karácsony katasztrófa volt. A nevelőapám pofon vágott, amiért elkáromkodtam magam a hároméves fiuk előtt. Két karácsonnyal ezelőtt végig kellett néznem, ahogy a gyerekek ajándékokat bontogatnak, majd sírva fakadnak, amiért nem a legújabb iPhone-t kapták. A pokolba is, én örülnék, ha egyáltalán lenne telefonom. Ja, a karácsonyozás nem az erősségem. Kétségem sem volt afelől, hogy az idei sem lesz különb. Csak egy újabb karácsony egy csomó idegennel, akikhez semmi közöm. Töprengésem közepette kopogást hallottam ideiglenes hálószobám ajtaján. Biztosan Beth az, a nevelőanyám. Mindig igyekszik, hogy jobban megismerjen engem, és bár kedves tőle, én nem vagyok az a fajta.
– Jó reggelt, Marcy. Szeretnél lejönni ajándékokat bontani velünk? – kérdezte.
A szemem forgattam.
– Nem, jó nekem itt – mondtam a lehető legbosszúsabb hangon, amit csak produkálni tudtam, hogy éreztessem vele nemtetszésemet. Nem utáltam a nevelőanyámat. Kedvesebb volt, mint az eddigiek. Csak simán egyedül akartam lenni.
– Ó, kérlek, Marcy. Csak egy órára, aztán visszajöhetsz, az ünnepi vacsorára sem kell lejönnöd, ha nem szeretnél – mondta, szinte már könyörögve.
Kicsit rosszul is éreztem magam miatta, szóval ha valóban csak egy óráról van szó, hát legyen.
– Jó, de csak egy óra – mondtam érzelmektől mentes hangon.
– Köszönöm szépen, Marcy! Ez sokat jelent nekem. Lent leszünk Jonah-val. Gyere, ha készen állsz.
Áh, Jonah, a nevelőanyám férje. Csendes ember volt. Nem beszélt velem sokat, de nem is bántam. Ha valamit igazán értékeltem benne, az a csend volt, amit nyújtani tudott. Sokszor ültünk együtt csendes kényelemben. Nem volt szükségünk a kínos csevegésekre ahhoz, hogy élvezzük az együtt töltött időt. Sosem kérte tőlem, hogy nyíljak meg előtte, vagy hogy beszéljek a dolgokról, amelyeken keresztülmentem. Mélyet sóhajtottam, és vonakodva elindultam lefelé az ebédlőbe, ahol megpillantottam a karácsonyfát és az alatta lévő ajándékhalmot. Egy puha pokrócba csavarva elfoglaltam a helyemet a kanapén. A nevelőanyám odajött, és átnyújtott egy ajándékot. Meglepődtem, mivel nevelőszülőktől ritkán szoktam ajándékot kapni. Általában csak az extra havi jövedelmet látták bennem. Arra számítottam, hogy majd végignézetik velem, ahogy az ajándékokat bontják.
– Tessék, Marcy… ez a tiéd – mondta lágy hangon.
Óvatosan kicsomagoltam az ajándékot. Amikor kinyitottam a dobozt, egy kötött pulóvert emeltem ki belőle. Egy átlagos embernek ez egy unalmas ajándéknak számíthat, de számomra csodálatos volt. Sosem volt még új ruhadarabom. Mindig mások használt ruháit hordtam, szóval ez a darab a világot jelentette nekem. Éreztem, ahogy a könnyek végigfolynak az arcomon, megpróbáltam gyorsan letörölni őket.
– Én magam kötöttem. Remélem, tetszik – a nevelőanyám hangja rántott vissza a gondolataim közül.
– Ja… én csak, öhm… köszi az ajándékot – mondtam halkan.
– Ez természetes, még számos ajándék vár rád a fa alatt.
A nevelőapám felkiáltott. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Sosem volt senkim, aki ennyire törődött volna velem. Néha kaptam ajándékot az előző nevelőszüleimtől is, de soha nem ilyen sokat. A ténytől, hogy ez a család ennyi ajándékot vett nekem, elkapott a sírhatnék. Még sosem éreztem egyik otthonomban sem, hogy sokat jelentek, de ezek az emberek nagyon is úgy gondolják, nem? Máskülönben miért tennék meg mindezt azért, hogy megajándékozzanak? Életemben először éreztem azt, hogy valaminek a részese vagyok. A ténytől, hogy ennyi ajándékot vettek nekem, csak még jobban sírnom kellett, de próbáltam elrejteni az érzéseimet, amennyire csak tudtam. A nevelőanyám megszólalt.
– Nem tudhatom, hogy mi mindenen mentél keresztül, és még csak el sem tudom képzelni, de azt akarom, hogy tudd, hogy itt szeretve vagy. Itt mindig biztonságban leszel.
Ahogy telt a nap, egyre többet beszélgettem velük. Megtudtam, hogy a nevelőapám ügyvéd egy kis cégnél, a nevelőanyám pedig egy bankban dolgozik néhány kilométerre innen.
Elmondták, mennyire szerettek volna egy gyereket, azonban Beth nem tudott teherbe esni. Ezért döntöttek e mellett a megoldás mellett. Meséltem nekik a korábbi családjaimról, és hogy hogyan haltak meg a szüleim. A kanapén ülve beszélgettünk, ami hosszú óráknak érződött. Abban a pillanatban minden békésnek tűnt. Semmi veszekedés vagy kiabálás, mint a múlt karácsonyok alkalmával, csak ők és én. Egy rövid pillanatig majdnem meg tudtam győzni magam arról, hogy ez valóban az én családom, és ez nagyon jó érzés volt. Jól esett, hogy valakik törődnek velem. Végül a nevelőanyám megkérdezte, csatlakozom-e hozzájuk vacsorára. És ekkor eszembe jutott, hogy ma reggel még csak egy kis időt sem akartam velük tölteni. Vicces, hogy mennyire meg tudnak változni a dolgok csupán néhány óra alatt.
– Persze – mondtam. – Örömmel.
Az este végén ismét a hóesést figyeltem. A kézzel kötött pulóverem volt rajtam, és egy pár csizma, amit szintén ajándékba kaptam. Amíg ott álltam a hóban, arra a következtetésre jutottam, hogy a karácsony mégsem annyira rossz, ha olyan emberekkel töltöd, akik törődnek veled.
Gyepes Boglárka fordítása
Forrás: ITT
