Brunszvik Teréz és Teleki Blanka – kik voltak ők valójában?
Brunszvik Terézzel és Teleki Blankával a történelmi emlékezet viszonylag jól bánt: a tankönyvekben, ha futólag is, de hébe-hóba említésre kerülnek, és utcák, intézmények viselik a nevüket. Csakhogy ennek ára van: a patriarchátusnak nem volt érdeke, hogy ezek a nők a maguk komplexitásában – pláne a hagyományos nemi szerepekkel szembeni kritikus hozzáállásukkal együtt! – váljanak az általános műveltség részévé.
Ha elhangzik a nevük, mire gondol a többség? Brunszvik Teréz főkötős idős hölgyként kisgyerekeket gyámolít, Teleki Blanka pedig a levert szabadságharc után Kufstein várában raboskodik. Vélt nemiszerep-konformitásuk: ártalmatlanságuk, illetve passzivitásuk emelte őket: nagynénit és unokahúgot nemzeti hőssé – csakhogy a valóságban mindketten lázadók voltak. Ha a radikalizmusig nem is mentek el, mindketten feszegették a nők számára kiszabott hagyományos korabeli kereteket. Előfordul, hogy emiatt Brunszvik Terézt „az első magyar feministaként” emlegetik – noha a nyilvánosság elé lépésben Karacs Ferencné Takács Éva, az első magyar közíró nő néhány évvel megelőzte őt.
Az 1775-ben Pozsonyban született Teréz apja, Brunsvick Antal II. Lipót nevelésügyi referenseként felszólalt a pozsonyi országgyűlésen, a lányok oktatásának fejlesztését javasolva. A testvéreivel együtt felvilágosult szellemben nevelt Teréz csodagyerek-számba ment, hamar kitűnt zenei tehetségével. Nevelése tizenhat éves korára befejeződött, de addigra négy nyelven kiválóan beszélt. Apja halála után vigasztalhatatlan volt, saját pénzén emlékművet emeltetett és az „igazság papnőjévé” szentelte magát. Csatlakozni akart az angolkisasszonyok rendjéhez, de nem vették fel.
1799-ben az özvegy anya Bécsbe vitte lányait, itt barátkozott össze a család Beethovennel. Teréz elborzadt attól, hogy Jozefin húgát anyjuk érdekházasságba manipulálta, Jozefin pedig önszántából ugyan, de egy rendkívül mogorva emberhez ment hozzá. Teréz emlékirataiban felidézi, mennyire felháborította a „teljes megsemmisülés, önmegtagadás és meghódolás, amelyen a szép fiatal asszonynak ura oldalán élni kellett”. Ő maga, amikor 1804-ben szerelembe esett, naplói tanúsága szerint az egyenrangú, és mindkét fél számára jellemnemesítő házasságra készült. „A nő legyen önálló a gondolkodásában és ne engedje magát megingatni még házasság esetén sem” – írta.
Az önállóságot Brunszvik nemcsak intellektus, hanem testi és lelki erő tekintetében, valamint anyagilag is értette: korát messze megelőzve amellett érvelt, hogy a nő is igyekezzék pénzt keresni. Másutt azt írja, hogy a nő maradjon meg annál a feladatnál, amit a természet kijelölt számára – csakhogy a megszokott konzervatív érvelésen csavar egyet azzal, hogy a természet a nőket a tudományok művelésére is alkalmassá tette! Hevesen kikelt az előítélet ellen, mely a nőket a természettudományoktól elzárni igyekezett.
Az áhított frigyet a család rangkülönbségek miatt meghiúsította, és ezek után Teréz nem hagyta magát érdekházasságba kényszeríteni. Akadékoskodó anyját a következő öntudatos – és az elvárt nőies szerénységtől igen távol álló – szavakkal szerelte le: „Bízzon a zsenialitásomra, a tehetségemre, magamra, ünnepélyesen kérem, hogy tegye ezt. Isten hangja megszólított engem, hiszem, hogy méltó vagyok arra, hogy meghalljam és megértsem”.
Másutt így ír: „Csak a nőkért akarok élni, rájuk hatni”. 1817-ben ott volt az első magyar nőegyesület, a (még nem feminista) Budai Jóltevő Asszonyi Egyesület alapítói közt. Bejárta Európát, oktatási intézményeket tanulmányozott. Az óvoda alapítását 1828-ban csak az első állomásnak tekintette a lánynevelő intézet alapítása felé vezető úton. Nehéz elhinni, de még egy ilyen nemes és konformista kezdeményezés is heves ellenállásba ütközött: József nádort jóakarói (ismerős?) figyelmeztették, hogy az óvodában a gyerekek politikai indoktrinációja folyik, ráadásul ezek az intézmények önmagukban is veszélyesek, mert – elméjük pallérozása mellett – hozzászoktatják a szegény családi hátterű növendékeket a jobb körülményekhez, amiket később nem fognak tudni biztosítani maguknak, így lázadásokat robbantanak majd ki. Mindez oda vezetett, hogy József nádor kivette az óvodákat Brunszvik kezéből, a később újraalakuló Kisdedóvó Egyesület vezetősége pedig – csupa férfi – kiszorította soraiból az alapítót, kezdeményezőt, szellemi anyát.
Szeretett unokahúga, Teleki Blanka az óvoda alapításakor fiatal lányként mellette volt, és életük később is több időszakban összefonódott. A festészetben és szobrászatban tehetséges Blanka művészi ambíciókat dédelgetett, de végül ebben a minőségben nem vált sikeressé, és nem csak a nők számára nehezített terep miatt: mesterei, köztük Barabás Miklós, biztatták. Nagynénje szerint gyenge egészsége akadályozta a komolyabb érvényesüléshez szükséges megfeszített munkában, amihez már csak neveltetése folytán sem szokott hozzá. Teréz egy listát készített unokahúga műalkotásairól (melyek nagy része mára elveszett). Tehetségét elismerte, de számtalan közös utazásuk alkalmával ateizmusa miatt sokat dohogott. Blanka sajnos nem könnyítette meg a kutatók dolgát naplókkal vagy emlékiratokkal – amit tudunk róla, azt nagyrészt Teréztől tudjuk. Magánéletben Blanka is hasonló sorsra jutott, mint nagynénje: szerelme társadalmi okokból nem teljesedhetett be, az érdekházasságot viszont elutasította.
Teleki Blanka 1844-ben és ‘45-ben publikálta gondolatait a főrangú lányok hazafias neveléséről, és tervezett intézetét a fanyalgó reakciók dacára is megnyitotta. „Ha túl korán kezdtem hozzá, akkor is megteszem a magamét, és előkészítem a talajt annak, aki utánam a hazafias női nevelés gondolatát felfogja, s magáévá teszi. E gondolat erőt ad nekem és nyugalmat” – írta levelében barátnőjének. Elszántságát összevethetjük nagynénjéével: „Feszítsetek keresztre, kiáltottam, még a kereszten is ezt fogom hajtogatni: Kisdedóvókat kell létesítenünk! (…) Igaz: sok proféta esik áldozatul, de hősies haláluk szép.” (Utánuk pedig Veres Pálné is hangsúlyozta: nem szabad, hogy bármitől eltántorítson minket az a vélekedés, hogy a korunk még nem érett meg a reformelképzeléseinkre.)
Telekit nem tántorította el, hogy a lánynevelő intézete 1846-os indulásakor csak egy fizető növendék volt (a két tandíjmentes védenc mellett) – hamarosan megnőtt a létszám, és ha nem bukik el a szabadságharc, valószínűleg a fényes siker évtizedei következtek volna. A kitörő forradalom a tanulókat is lelkesítette: Teleki Blanka növendékei voltak minden bizonnyal Magyarországon az elsők, akik – a 12 pont által inspirált kiáltványukban – szavazati jogot követeltek a nőknek. Teleki Blanka „Előbb reform, aztán nőemancipáció” c. cikkében óvatosabban fogalmaz, noha nyilvánvalóan tagadja, hogy a nők életének célja és értelme a férfiaknak való tetszés és a házasságkötés lenne. „Bálványozott bábok voltunk, legyünk emberekké” – biztatja olvasóit. Később, miután forradalmárok bújtatásáért és forradalmi dokumentumok terjesztéséért mint kora egyik „legveszedelmesebb lázadóját” letartóztatták, a vádpontok közt szerepelt, hogy intézetét a női egyenjogúság szellemében vezette. A börtönbüntetés tönkretette egészségét (korán meg is halt), de nem kért kegyelmet a Habsburgoktól, mert nem akarta szembeköpni a saját elveit, nem akart rossz példát mutatni a tanítványainak. Szenvedését az utókor sokszor romanticizálja, holott sokkal fontosabb és inspirálóbb életének az a szakasza, amikor még aktívan, autonóm módon cselekedni tudott.
Brunszvik és Teleki: a két lázadó és protofeminista nő emlékét a rákövetkező korok igényei majdhogynem konformistává silányították. Mindez elhalványítja a társadalmi elvárásokkal vívott kemény harcaikat, a tényt, hogy átlépték a nemük, a társadalmi osztályuk és az életkoruk miatt eléjük állított korlátokat és – jóval azelőtt, hogy bárki egyáltalán beszélt volna ezekről – rácáfoltak a szexista és ageista sztereotípiákra.
