Dorka még bevitte a csupor tejet a spájzba, letörölte gyorsan a kifröccsent cseppeket a kezéről a kézelőjébe, és benyomta az ajtót. Nehezen csukódott a konyha mögötti helyiség bejárata. Teljes testével nekidőlt, csak így záródott a kallantyú a falba. Még le akarta söpörni a morzsákat a konyhaasztalról, és betolni alá a székeket, amikor meglátta, ahogy apja és anyja nehézkesen szaladnak az udvaron a szemközti szomszédtól, zihálva nézegetnek maguk mögé, majd a lábuk elé, nehogy elessenek. Apja kivágta a konyha ajtaját, és bekiabált Dorkának.
– Gyorsan, a pincébe! – és már fordult is Mari után, aki ekkor már nyitotta a nehéz vasajtót a diófa alatt. Április volt, már rügyeztek a fák, a nap körül erős, fehér felhők árnyékoltak, a kutya a szomszédban megugatott egy macskát, a szél pedig felkapott egy földdarabot és porfelhőként kergette tovább.
Háború volt. A németek már elvittek mindent, amit lehetett. A füstölt kolbászokat a pár évvel ezelőtti disznóvágásról, a zsidókat a főutcáról, a zöldséget a kertből és a kompótokat a stelázsiról. Aztán jöttek az oroszok. Megerőszakolták Dorka édesanyjának húgát, és a falu másik végéről pár lányt, aztán törtek, zúztak és részegen randalíroztak a felszabadított faluban. Tönkretették a maradékot. Hármasával jártak, vagy ötösével. Egyedül egyik se lett volna bátor, mondta Kálmán bácsi, Dorkáék szomszédja, aki kedves ember volt, de ha a háború került szóba, olyankor felemelte a hangját és kicsúszott egy-két káromkodás a száján.
A határ menti falu semmivel sem tűnt ki a térképen. Az alig ezerháromszáz fős helység egyetlen dologgal büszkélkedhetett csupán, hogy a protestáns üldözés alatt, még a sötét középkor után, artikuláris hellyé válhatott. Hogy ez a falu lakosságának volt köszönhető, vagy a bírák döntésének, a fene se tudja. Rég volt az már, és mire a németek kitisztították a falut a zsidóktól, csak annyi maradt meg, hogy katolikus reformátussal ne házasodjon, és fordítva. Nem volt ez törvény, inkább egy helyi közmegegyezés. Mari is megkérdezte a lányát, amikor a faluban elterjedt a pletyka, hogy a Józsi kísérte haza.
– Melyik Józsi? Ugye nem a Varga? Mert az katolikus. Nem szégyelled magad, te lány? Hogy ide be nem teszi a lábát, amíg én élek. Azok azt se tudják, miben kell hinni.
Dorka református volt. A faluból sokan kacsingattak feléje, de ő elhatározta, hogy szívét meghagyja álmainak. Tanulni akart, segíteni szüleit, nyugodtabb, biztonságosabb életet, két gyereket és szerető férjet. Ebben a sorrendben.
Amikor beszaladt a pincébe, még nem tudta, hogy álmai kinn maradtak. Most csak egy dologra figyelt. Hogy a kedves papa és mama biztonságban legyenek a kamrában. Ő maga húzta be a vasajtót, majd leszaladt a lépcsőn, és az alig kétszer két méteres pince közepén figyelte a fentről jövő hangokat. Lajos és Mari, Dorka szülei a stelázsi aljára ültek és imádkoztak. Csendben, lehorgasztott fejjel fogták egymás kezét, és összeszorított vállakkal kapaszkodtak a Miatyánkba. Minden vallás imájába. Most mindegy volt, hogy ortodox vagy katolikus, egy az Isten.
Dorka fél kézzel fogta a csapóajtót, nem mintha támasztani kellett volna, csak így érezte biztonságban az alig pár négyzetméteres odút. Fél szemmel szüleire pillantott, és aggodalom töltötte el.
A három orosz röhögve szaladt végig a falu főutcáján. Lövöldöztek, köpködtek és hangosan káromkodtak. A többiek lemaradtak. Még volt dolguk.
Szerjózsa olyan részeg volt, hogy nem bírta az iramot. Betapasztotta a bal orrlyukát, és fújt egyet. Ettől megkönnyebbült. Jól esett neki ez a nyikhaj élet. Se kutyája, se macskája. Itt viszont ő lehetett az Atyaúristen. Vagonokba zsúfolódva terelték őket a határhoz, majd szállították a vele egykorúakat a támaszpontokra. Ő ezt a térséget fogta ki. Mindegy volt neki. Köpött egyet a markába, és újból nekilódult.
Amikor a falu végére ért, kicsit csalódott lett. Ma neki nem jutott lány. És már eléggé részeg is volt ahhoz, hogy elkapjon egyet. De sebaj, amíg nála van a másik férfiassága. És lőtt egyet maga elé.
A kamra ajtaja tárva maradt. Pedig Dorka apja, Lajos hányszor szerelhetett volna rá reteszt. De ez kimaradt a napi tennivalók közül. A nyitva maradt vasajtót a szél még jobban kitárta, bepillantást engedve a szalmával ragasztott csupasz falakra. Szerjózsa betántorgott, keze erőtlenül lógott a teste mellett. Körülnézett, és dühében meghúzta a ravaszt. A pince korhadt faretesze szilánkosra ütődött a golyó lőtte lyuk körül. Szerjózsa kicsit megsüketült a lövéstől, és inkább kioldalgott a jobb napokat megélt helységből.
Lajos és Mari ugrott egyet a stelázsi alsó polcán, a lövés ereje őket is elérte. A kisebbik Lajos beállt a partizánok közé, még a háború kitörése után, amikor Tiso a nácik mellé állt és Hitlerrel parolázott.
Nem szívlelték a hatalmat a faluban. Az csak arra volt jó, hogy kisajátítson, adókkal sújtson és utasítgasson. Pedig a dolgos kis közösség kisebb baja is nagyobb volt annál, hogy bármiféle politikai nézeteket valljon. Nekik elég volt a föld, az állatok és a gyerekek. És megint csak ebben a sorrendben, mert mi értelme volna, ha nem lenne játszóhely a gyerekeknek és étel az asztalra a növekedésükhöz?
Dorka apja karjába dőlt, feje hátracsuklott anyja felé, aki a döbbenettől ülve maradt a stelázsi alsó polcán, úgy kapta el a neki legszebb arcot és csókolta róla a vért, magában üvöltve az Istenhez, aki most vörösre festette a nap tündöklését. Lajos megrogyott, és kérdőn nézett felfelé, a fa csapóajtó irányába, választ várva a borzalomra.
– Dorcikám… – motyogta maga elé, és elkapta lánya megkövesedett tekintetét.