Az emberi létünk során szerzett bölcsesség betekintést és mély megértést nyújt. Miért vonakodnak annyira a nők, hogy a magukénak vallják?
A bölcsességről gyakran azt gondoljuk, hogy olyan jelenség, amelyre csak egy hegycsúcson bukkanhatunk rá, egy idősebb ember markában, aki elvonult a világ bosszantó eseményei elől, hogy az igazság létezéséről elmélkedjen, majd könyvturnéra indul és motivációs előadásokat tart, hogy megossza felismeréseit.
Számos történetet ismerünk olyan emberekről, akik elvonulnak a világból és barlangokban élnek, hogy elérjék a bölcsesség és a transzcendencia magasabb szintjét. Az egyik ilyen történet egy szerzetesről szól, aki egy teljes évet töltött elszigetelten egy hegyen, bármiféle kapcsolat nélkül. Egy év csend és merengés után elérte a transzcendens állapotot, így lement a hegyről, hogy a falusiak között éljen. Mindössze egy óra elteltével rettentően ingerült lett – bosszantották az emberek, ezért visszatért a hegyre, és úgy tartják, többé le sem ment a faluba.
A „bölcsesség” fogalmával nem a külvárosban meghúzódó, idősödő nőket illetik, akik életüket gondoskodással és házimunkával töltik, hanem a több ezer évvel ezelőtti, tógát hordó görög filozófusokat – Platónt, Arisztotelészt vagy Gandhit. Mindannyian merengve és céltudatosan vándoroltak a világban. Elmélkedéseiket nem akadályozták gyerekek, kötények vagy egész napot kitöltő házimunka. A családi élet és a bölcsesség ritkán járnak kéz a kézben.
Jacinta Parsons A kor bölcsessége (A Wisdom of Age) c. könyve megírásához sétákra invitált idősebb hölgyeket, és feltette nekik azokat a kérdéseket, amelyekre már az első könyvében is kereste a választ: hogyan lehet jól idősödni? Parsons: „Olyan érzés, mintha a sajátfajta hegyemet másztam volna meg, hogy meríthessek az idősebbek bölcsességéből. Ez a hely tele van nőkkel, akik szeretnék, ha meghallgatnák őket. A társadalom nem igazán szán időt arra, hogy kiszívja a velőt bölcs csontjaikból.”
„A legtöbb esetben teljesen kiszámítható választ kaptam, amikor tudattam a nőkkel, hogy a könyv a bölcsességet járja körbe. Válaszuk a következő volt: Sok mindent szeretnék mondani, de nem biztos, hogy bölcsességnek nevezném. Időt szántam arra, hogy megértessem, mi is valójában a bölcsesség, és miért olyan fogalom, amely olyan mélyen kapcsolódik az öregedéshez, és miért vonakodnak a nők annyira, hogy magukénak vallják.” – mondja az írónő.
Az 1960-as évek végének és az 1970-es évek elejének feminista forradalma idején a feminista tudósok egy ideig nem foglalkoztak a „bölcsességgel”. Úgy gondolták, ez a fogalom a patriarchális rendszereket szolgálta, amelyek nyugati férfiakat helyeztek a középpontba. A korai női filozófusokról – akikből mellesleg nem volt kevés – nem sok szó esett. Így nem meglepő, hogy nehezen tudjuk magunkévá ezt a címet – hiszen annyira szokatlan számunkra.
A görögök a bölcsesség számos típusát határozzák meg: a sophia azoknak az ismérve, akik életüket az igazság keresésével és elmélkedéssel töltik; a phronesis az államférfiak és a törvényhozók gyakorlati bölcsessége; az episteme pedig azokra az emberekre jellemző, akik tudományosan szemlélik a körülöttük lévő világot.
Ami hiányzik, az egy olyan szó, amely találóan leírná az idősebb nők bölcsességét. Kiegészíthetnénk a fenti kategóriákat a silentium (latinul csend) fogalmával: ezt a szót azok a „tudósok” érdemlik ki, akik bölcsességüket a teljes emberi tapasztalatból nyerik – a szeretetből, a veszteségből, a fojtogató nevetésből, a barátoktól és a családtól, a cipőfűző megkötésének megtanításából, a halál megtapasztalásából, a döntésekkel való megbékélésből és az élet értelmét megvitató konyhaasztal körüli eszmecserékből.
„A bölcsességnek ez az alternatív változata az, amelytől a szívem szárnyal, amikor a társaságában vagyok. Úgy hiszem, ez a bölcsesség csak a korral sajátítható el. Ezt a bölcsességet az emberként eltöltött évek során szerezzük, és általa olyan perspektívát, betekintést és mély megértést kapunk, amelyhez másképp nem férhetünk hozzá. Vegyünk példának egy rádiós analógiát. Sokat számít, hogy hány órát töltöttél a mikrofon előtt. Az órák, amikor a közönség előtt ülsz, és megtanulsz óvatosan feltárni egy sebezhetőséget, egy nagyon nyilvános folyamat egyik elkerülhetetlen és fájdalmas követelménye, és ezt nem tudod igazán jól csinálni, hacsak nem töltesz megfelelő mennyiségű órát, azzal, hogy ezt a nagyon különleges folyamatot elsajátítsd.” – mondja Jacinta Parsons.
Az írónő beszámol egy emlékezetes beszélgetésről: „Nemrég az egyik „bölcs asszony” mesélt nekem az édesanyjáról, aki azt kívánta, bárcsak tudta volna, mikor csinál bizonyos tevékenységeket „utoljára”. Azt kívánta, bárcsak tudta volna, amikor utoljára vezetett, hogy az lesz az utolsó alkalma. Elállt a lélegzetem ettől az egyszerű felismeréstől.”
A csendes létezés során megszerzett bölcsességet csak akkor ismerhetjük meg ilyen módon, ha a tűzben és azon sétálva eljutunk addig a pontig, ahol szembesülünk az „utolsó alkalmainkkal”.
Parsons metaforikus sétája a hegyre folytatódik, továbbra is magával hívja az idősebb hölgyeket, akik szinte bármit megtesznek, hogy lesöpörjék magukról a „bölcs” jelzőt, de meglátásaik aranyat érnek. Itt az ideje, hogy meghallgassuk őket.
Jacinta Parsons műsorvezető, rádiós, író és nyilvános előadó. Jelenleg Brian Nankervisszel közösen vezeti a The Friday Revue című műsort az ABC Melbourne rádióállomáson. Az Unseen (Affirm Press 2020) és az A Question of Age (HarperCollins/ABC Books 2022) című könyvek szerzője. Következő könyve, A Wisdom of Age 2024-ben jelenik meg.
Forrás: ITT
