„Emlékszel az első menstruációdra? Én igen! Még ő is emlékszik rám, ha egy kicsit is empatikus volt. Istenem! Majd frászt kaptam! Senki sem a nagyszüleinél (Nagyszombatban) akarja, hogy megjöjjön az első menstruációja húsvétkor. Ezt kaptam, amiért olyan féltékeny voltam az osztálytársnőmre, Zuzára. De azon a vécén, ahol két légfrissítő és egy kis szappan volt a mosdókagylóra akasztott hálóban, a menstruáció iránti vágy valahogy elhagyott. Szégyen, gyalázat! Így éltem meg. Nagyon sok időbe telt, mire legalább anyukámnak el tudtam mondani. Úgy sírtam szégyenemben, hogy alig kaptam levegőt!…” (Tormová, 2022)
A közösségi médiában közzétett poszt végén Kristína Tormová felszólítja a nőket: „És most ti! Emlékszel az első menstruációdra? Én igen, úgyszintén minden egyes nő, akinek valaha feltettem ezt a kérdést”. Néhány évvel ezelőtt Tormová arról beszélgetett a barátnőivel, hogy miért használják még mindig a kék színt egyes menstruációs termékek reklámjaiban. Ez a beszélgetés motiválta a szakdolgozata témáját: „Az érdekelt, hogy különböző nők hogyan tekintenek a menstruációra kortól függetlenül”. Kutatását egy észak-szlovákiai kis faluban végezte. 2021-ben három generációból 25 nővel készített interjút: a legidősebb interjúalany 1943-ban, a legfiatalabb pedig 2001-ben született. Az interjúk résztvevőit kitalált nevekkel látta el, megőrizve anonimitásukat. Ebben a cikkben bemutatjuk kutatási eredményeit.
Név nélküli jelenség
A menstruáció szinte minden nő életének része, mégis a 20. század közepéig a hagyományos vidéki társadalomban a legtöbb ember úgy tett, mintha ez a fiziológiai jelenség nem létezne. Emília Horváthová etnográfus (1995) szerint a nőket a menstruáció idején tisztátalannak tartották, ilyenkor távol kellett maradniuk másoktól. A 20. század közepéig az emberek úgy hitték, hogy egy menstruáló nő negatívan befolyásolhat bizonyos jelenségeket. A menstruáló nőknek kerülniük kellett az olyan tevékenységeket, mint a növények átültetése, a befőzés vagy a sütés.
Kamila Beňová etnológus (2010) megemlíti, hogy a hagyományos társadalomban a menstruáció tabu volt, ez a nyelvben is megmutatkozott. A menstruáció megnevezésére helyettesítő neveket használtak, amelyek gyakran negatív jelentéssel bírtak. Tormová válaszadóinak nyilatkozataiban is előfordultak helyettesítő nevek, a leggyakrabban a „menzesz” (menzes) és a „kacat vagy limlom” (krámy – női nemi szervek átvitt értelemben) szavak fordultak elő. A „kacat vagy limlom” kifejezés negatív konnotációkat idézhet elő, mivel régi, elhasznált dolgot, ócskaságot is jelenthet (Kačala, Pisárčiková és Považaj, 2003). A menstruációra egyéb helyettesítő kifejezésekkel is utaltak, mint például „az ő napjai/megvannak a napjai” vagy az „az”. A vér színével – „piros” – kapcsolatos képletes elnevezések és a női elemmel kapcsolatos elnevezések is előfordultak, mint például „női napok”, „női okok”, „nagynéni”, „nagynéni Amerikából”. Az egyik válaszadó megemlítette a „viselte” kifejezést, amely a menstruációt idegen dologként nevezi meg, ami nem része a női testnek (Bužeková, 2020).
Minden generáció használ helyettesítő megnevezéseket a menstruációra, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a menstruáció ugyanúgy tabu, mint a múltban. A legfiatalabb válaszadók (19, 20 évesek), akik a menstruációt „kacatként vagy limlomként” emlegetik, kifejtették, hogy az anyjuk is ezt a kifejezést használta, és soha nem jutott eszükbe másként megnevezni. Egy, a legidősebb generációhoz tartozó válaszadó felidézte, hogyan hallotta a nővéreit beszélni a menstruációról:
Azt mondták megjött a nagynéni Amerikából. Nem tudtuk, miről beszélnek. Megkérdeztem tőlük, hogy hozott-e rágógumit? [Nevetés] Ők viszont tudták miről beszélnek. (Milka, 70)
Menarche, avagy az első menstruáció
A beszélgetésekből kiderült, hogy a legtöbb válaszadó még az édesanyjával sem beszélt a menstruációról. Ezért tudtak róla keveset vagy semmit. A legidősebb (55 éves és idősebb) és a középső (30 éves és idősebb) generációhoz tartozó nők azt állították, hogy fogalmuk sem volt arról, mi történik a testükkel, amikor meglátták a vért a bugyijukon. A legfiatalabb (18 éves és idősebb) generációhoz tartozó válaszadók már tudták mi folyik.
Amikor az első menstruációról kérdezte az interjúalanyokat Tormová, mindegyik generációnál negatív érzések uralkodtak. Mindannyian emlékeztek az első alkalomra. A legidősebb generációhoz tartozó válaszadók közül sokak nagy sokként élték meg.
Én is emlékszem rá, 13 éves voltam, és május 13-án jött meg, amikor gallyakat mentünk szedni. A hegyekbe jártunk fát gyűjteni. Ott ültem, és hirtelen valami pirosra lettem figyelmes, megijedtem. Senki sem beszélt nekünk a menstruációról. Talán még az iskolában sem volt róla szó. Néha hallottunk valamit, meg láttunk otthon betéteket, de nem tudtuk mire vannak. (Marína, 60)
Nem álltam készen, a szülők nem beszéltek velünk erről, anyukám nem beszélt velünk erről. Szóval akkor ez nagyobb tabu volt. Abban az időben nem beszéltek róla, más idők voltak. Ma már nyitottan beszélnek róla az iskolákban és más helyeken is. Régebben nem beszéltek róla, titok volt. (Vilma, 46)
Pontosan emlékszem az első menstruációmra. Elmentem otthon a wc-re, és észrevettem, hogy valami van a bugyimon. Kiabáltam az anyukámnak: „Anya, anya, valami történt velem”. Otthon nálunk erről egyáltalán nem volt szó. Anyukám sosem mondta el nekem, mi vár rám. Az iskolából tudtam, hogy mi vár rám, de nem tudtam, hogy ilyen lesz. Hetedikes voltam. De arra teljesen emlékeszem, hogyan kiabáltam az anyukámnak a földszinti wc-ről, mennyire megijedtem, mert nem tudtam mi történik velem. (Tereza, 46)
Úgy rémlik, hogy nekem hamarabb jött meg, mint a nővéremnek. Abban az időben szégyelltem magam miatta. Még gyereknek éreztem magam. A mostani gyerekek már többet tudnak. Nem voltunk képben és inkább szégyelltük, minthogy büszkék lettünk volna arra, hogy nővé váltunk. (Alica, 48)
A kutatásban résztvevők közül néhányan rendelkeztek információval az iskolából, de ahogy ők maguk is elmondták, fogalmuk sem volt arról, hogy „ez” hogyan fog megjönni, mikor és mennyi ideig fognak vérezni. Az egyik megkérdezett annyira szégyellte magát, hogy nem mert az anyjához fordulni, helyette régi anyagokat gyűjtött össze és azokat használta:
Édesistenem, mennyire szégyelltem magamat az anyám előtt. Először elhasználtam az összes zsebkendőt, aztán meg a törlőrongyokat kezdtem szétvagdosni. Később elmentem pénzt keresni uzsonnáztató néniként egy gyárba. Az ottani nők többet tudtak és segítettek: „Ezt vegyél, azt vegyél”. Már nem voltam tudattalan. (Milka, 70)
Ezekben a kijelentésekben olyan érzelmek domináltak, mint a félelem, az ijedtség vagy a szégyen és a tisztátalanság érzése. Ahogy Bužeková (2020, 178. o.) írja, „amikor a saját testünk termékei által kiváltott érzelmekről van szó (a kiváltó ebben az esetben a menstruációs vér), az evolúciós elmélet szerint az ellenszenv természetes, funkciója a test és az „emberség”, azaz a „helyes” énkép védelme”. A szégyen és a félelem érzése valami rosszra és helytelenre utal. A nőkben ez szégyenérzetet vált ki, mert a „helyes” vagy „normális” énképet a menstruáció eltorzítja.
Lindát (68) egy idősebb barátnője oktatta ki, aki már menstruált. Elmesélte neki, hogyan működik a menstruáció, és megmutatta neki azt a vérfoltos rongyot, amit betét helyett használt. Hatvan évvel ezelőtt sok nő nem jutott hozzá intim higiéniai termékekhez. Linda azonban már akkor is betétet használt:
Amikor nekem megjött, anyukám azt mondta, hogy te betéteket fogsz használni, ennyit és ennyit kapsz, ne aggódj, nem fogsz meghalni. Komolyan féltem, hogy belehalok a vérzésbe. […] Anyukám azt mondta nekem, hogy ne rongyot használjak, ha már jobb termékek is léteznek. (Linda, 68)
A higiéniai termékekhez való hozzáférés nagyban befolyásolja a nők menstruációs élményeit. A nők legidősebb generációja nem fért hozzá olyan mértékben nagyobb védelmet nyújtó egészségügyi termékekhez, mint a legfiatalabb generáció, ezért a menstruációhoz nagyobb valószínűséggel társítanak olyan képeket, illetve érzéseket, mint a véres ruhák, a piszkos lepedők vagy a kényelmetlenség.
Menstruációs termékek
Timková (2018) szerint Szlovákiában a női higiéniai termékeket az 1960-as években kezdték el árusítani. Botiková (2008) azt állítja, hogy valószínűleg valamikor a 20. század első felében kezdték el Szlovákiában gyártani a vattát, amit később a tehetősebb rétegek meg tudtak vásárolni a boltokban. Észak-Szlovákiában azonban a nők a 20. század közepéig nem jutottak hozzá a higiéniai termékekhez, amint azt az egyik válaszadó, Žofia is alátámaszt:
Amikor fiatal lányok voltunk, kijártunk a földekre gereblyézni. Akkor még nem menstruáltunk, de idősebb asszonyoknak, szegényeknek, amikor lehajoltak, láttuk, hogy véres a lába. Akkor az emberek nem hordtak bugyit. (Žofia, 78)
A kutatásban résztvevők a menstruáció idején alsóneműt viseltek/viselnek és higiéniai termékeket használtak/használnak, de néhányuknak otthon kellett saját kezűleg betétet készíteniük. A legidősebb generációhoz tartozó két válaszadó (78 és 70) azt mondták, hogy kezdetben nem használtak betétet, mert nem volt beszerezhető. Régi anyagokat, törlőkendőket vagy szövet zsebkendőket vágtak szét és használtak:
V: Használtunk rongyokat.
K: És kimosták ezeket a rongyokat?
V: Ki szoktuk dobni őket. Főleg régi fehér lepedők voltak. A zsebkendőket az elején cserélgettem. A férfi zsebkendők jók voltak. (Žofia, 78)*
A legidősebb generációhoz tartozó nők, akik 68 évnél fiatalabbak voltak, már betéteket használtak. Azonban negatívan emlékeztek az első „vattabetétekre” (ahogy hívták őket), ugyanis nagyon kényelmetlenek voltak. Gyakran kellett őket cserélni, nem voltak szárnyaik, nem tapadtak, mint manapság, így nem lehetett őket a fehérneműhöz rögzíteni, össze-vissza csúsztak. A válaszadók az első betéteket így jellemezték:
Vastagabbak voltak. Arra hasonlítottak, mint amit a kórházban kapsz operáció után, hálóban voltak, olyanok […] voltak a betétek. Most a kórházban ezek a papírok tekercsben vannak és vágják őket. (Milka, 70)
Igen, emlékszem rá, eleinte szörnyű volt. Csak vatta volt. Aztán voltak ezek a fa betétek, borzasztóan kemények voltak. Kemény papírból vagy miből készültek. Aztán csak később lettek normálisok. Ha nadrág volt rajtad, lehetett látni a betétet, ahogyan csúszkál. [Nevetés] Kínos volt. Nem lehetett odaragasztani az alsóneműhöz. Szörnyű volt. (Klára, 69)
Úgy emlékszem préselt vatta volt, olyan papírszerű. A szülészeten másfélét adtak, vattásakat. Utáltuk a vattabetéteket, mert kiszárították a vért, és olyan kényelmetlenek voltak. A másikféle meg kapart, és az borzalmas volt. Azt állandóan cserélni kellett. (Marína, 60)
A válaszadók leírták, hogyan próbálták rögzíteni a betétet, hogy ne csússzon el. Például az alsóneműjükhöz tűzték őket, vagy a derekukon lévő „övükhöz” erősítették őket (Timková, 2018, 43. o.):
Voltak mindkét oldalon szíjak, amelyekhez a betétet erősítettük. Én az enyémet biztosítótűvel rögzítettem. Aztán később, amikor már voltak azok a betétek kemény papírból, akkor annak a végeit megkötöttük, csináltunk egy lyukat, és odagomboltuk az övhöz. (Milka, 70)
Az első betétek annyira kényelmetlenek voltak, hogy a válaszadók inkább anyagdarabokat vagy vattát használtak:
És hirtelen valami nedveset éreztem, nézem, megjött a nagynéni. [Nevet] Kerestem valamit. Rongyot használtunk és közé vattát varrtunk. Ennyire szörnyűek voltak azok az első papírbetétek. (Hana, 68)
A vatta jobb volt, mert annyit használhatott belőle az ember, amennyire szüksége volt. (Klára, 69)
A másik ok, amiért a nők maguk készítették a betéteiket, a higiéniai termékek hiánya volt a boltokban:
Ilyen szörnyűek voltak az első papírbetétek. És nem is voltak kaphatóak. Amikor hárman-négyen voltunk lányok otthon – mit ért az az egy csomag? És háromszor kellett érte sorba állni. (Marína, 60)
Használt terítőből, lepedőből vágtunk ki darabokat, összehajtogattuk, tettem bele valamit és körbevarrtam. Azt hittem feltaláltam a spanyolviaszt. (Hana, 68)
A rongyok régi, már nem használt anyagokból és zsebkendőkből készültek. A higiéniai termékek először a nagyobb városokban voltak elérhetők, majd fokozatosan elterjedtek a kisebb falvakban is.
Amikor Pozsonyban voltam egyetemista, akkor a betétek már mások voltak, egy időben egyáltalán nem szívták be a folyadékot, annyira műviek voltak. A 90-es években voltak olyanok, amelyeket fel lehetett ragasztani. Ezek voltak az első hálósok, valószínűleg nagyon olcsók voltak. Amikor Pozsonyban voltam, akkor nem volt gond őket beszerezni. (Júlia, 57)
V: Azon gondolkozom, mikor kezdtek el a maihoz hasonló betéteket árulni. Valószínűleg már házas voltam, amikor megjelentek a normális betétek, de nem emlékszem pontosan, mikor. Talán a határok megnyitása után, amikor megláttuk az első betét reklámokat a külföldi magazinokban. Emlékszem kivágtuk a reklámokat. Csodálkoztunk milyen szépek, milyen színesek a betétek. Még mintákat is nyomtattak rájuk, soha nem láttunk hasonlót.
K: És emlékszik arra, hogy melyik magazinban voltak?
V: A Burdában talán. Azt szoktuk venni és kivagdosni, abban voltak ezek a hirdetések. (Petra, 55)
A középső generációba tartozó 46 éves és attól idősebb nők még emlékeztek a szárny nélküli betétekre, amelyeket a legidősebb generáció tagjai használtak. Egy válaszadó szerint, nem mindig voltak kaphatóak a boltokban:
Tudomásom szerint akkoriban azok voltak a tipikus betétek. (Nevet) Szárnyak nélkül, ilyen kötszerben, tudom, hogy használtunk ilyeneket, sőt, emlékszem, hogy egy időben nem is volt belőlük elég, mert majdnem mindet elvitték a Spartakiádára Prágába. Hárman voltunk nővérek, ott volt anyukám is negyedikként, úgyhogy elég nagy szükség volt azokra a betétekre. Egy időben hiánytermék volt. Nem hiszem, hogy akkoriban létezett volna más alternatíva. (Alica, 47)
Akkoriban egyszerűen betétek voltak. Nem létezett annyi típus, mint ma, ilyen meg olyan. Klasszikus betétek voltak, az volt, ami volt. Most meg olyan nagy a választék, hogy az összehasonlíthatatlan azzal, ami régen volt. (Simona, 46)
Több válaszadó egyetértett abban, hogy az első menstruációjukkor a betétek vastagok, „szárny nélküliek” és nagyon műviek voltak; Simona (46) ragasztószalaggal ellátott betétekre is emlékszik. Timková (2018) azt írja, hogy Szlovákiában az 1970-es évek végétől voltak kaphatóak ragasztószalaggal ellátott betétek a boltokban. Úgy tűnik azonban, hogy nem voltak egyformán hozzáférhetőek az egész országban. Később jutottak el abba az észak-szlovákiai kis faluba, ahol Timková a kutatását végezte. Amikor megkérdezte a nőket, hogy a boltokban mikor kezdtek el árulni a maihoz hasonló betéteket, általában az 1989 utáni határmegnyitást említették.
A nők legfiatalabb generációja ma már hozzáfér különböző higiéniai termékekhez, de néha el kell menniük a legközelebbi, szomszédos faluban lévő gyógyszertárba, hogy megvásárolják azokat. Az idősebb és a középgenerációhoz tartozó válaszadókhoz hasonlóan ezek a nők is arról számoltak be, hogy menstruációjuk első éveiben szégyellték magukat, ezért anyjuk vagy nővéreik vásárolták meg helyettük a higiéniai termékeket:
A nővéremnek voltak betétjei a wc-n, aztán ő kérte meg a szüleinket, hogy vegyenek nekünk. Emlékszem, hogy összeszorult a torkom, teljesen borzalmasan éreztem magam, ma már teljesen más a helyzet. (Nevet) De amikor fiatalabb voltam, isten ments, hogy valaki betétekről, tamponokról vagy menstruációról beszélt volna hangosan. (Monika, 20)
A válaszadók nyilatkozataiból az következik, hogy a higiéniai cikkek is fontos szerepet játszanak a menstruációról kialakított képről. A legidősebb generációba tartozó nők arra emlékeznek, hogy a betétek kényelmetlenek voltak, és nem voltak rögzíthetőek az alsóneműhöz. A fiatalabb generációk nyilatkozataiban ezek a problémák nem merültek fel, mivel fokozatosan kezdtek megjelenni a különböző típusú és méretű betétek, így a nők megtalálhatták a számukra megfelelőt. Általánosságban azonban a menstruációs kellékek megfizethetősége továbbra is problémát jelent.
Befejezésül…
Befejezésül ismét Kristína Tormová bejegyzését idézem: „Mindig felteszem magamnak a kérdést, vajon miért ragasszák ki a vécékre azt a feliratot, hogy ne dobjam a wc-be a betétemet. Véleményem szerint a nők azért dobják a betéteiket a wc-be, mert a lehető leggyorsabban és névtelenül akarnak megszabadulni tőlük […] mert szégyellik. Mert a 21. században még mindig úgy beszélünk a menstruációról, mint valami titokzatos, szégyenteli, „fuuuujjj neeee” dologról!”. Ez a kijelentés és a válaszadók fenti vallomásai is azt mutatják, hogy a nők még mindig negatív érzésekkel társítják a menstruációt. Különösen az első menstruációhoz társul félelem és szégyenérzet.
Azt azonban nem állíthatjuk, hogy a menstruációt továbbra is akkora tabu övezné, mint a 20. században. Többet beszélnek róla mind a magánéletben, mind a nyilvánosság előtt, és a menstruációs higiéniai termékek (a betéteken és tamponokon kívül ma már léteznek környezetbarátabb lehetőségek is, mint például a menstruációs bugyi, a menstruációs kehely, a textilbetét stb.) könnyebben elérhetőek, bár nem mindenki számára. Egyes nők még ma is használnak különböző alternatívákat, például ruhadarabokat vagy gézt, mert nincs elég pénzük menstruációs termékekre. Különféle kezdeményezések próbálják oldani a problémát, mint például az InTYMYta Méltóságteljes menstruáció elnevezésű gyűjtése. A Besztercebányai kerületben úgy próbálják kezelni ezt a problémát, hogy a régió iskoláiban és épületeiben található mosdókban ingyenesen elérhetővé teszik az intim higiéniai termékeket. A menstruációs szegénység témája így lassan bekerül a köztudatba.
Bár az idősebb válaszadók által leírt tapasztalatokhoz képest változást látunk, és elmondhatjuk, hogy ma már több információ áll rendelkezésre a menstruációról, az ezekhez való hozzáférés még mindig nagyon eltérő. A rendelkezésre álló információk, és általában a jobb adatok, de a menstruációs szükségletekhez való hozzáférés mindazok számára, akiknek erre szükségük van, segíthetnek megőrizni a nők méltóságát és javítani az egészségüket.
* Ez valószínűleg egy torz emlék, ezeket a ruhákat régen kimosták. Nem valószínű, hogy szegényebb környezetben a rongyokat kidobálták.
Forrás: ITT
