Rajczi Adriennel Récsei Noémi beszélgetett a pozsonyi Panta Rhei könyvesbolt pódiumán a Womanpress irodalmi estek keretében.
Nemrégiben jelent meg Rajczi Adriana Kisvárosi ez+az című kötete, amely – a könnyed stílus ellenére – egyebek mellett olyan témákat, kérdéseket is feszeget, amelyek túlmutatnak egy kisváros problémakörén. (Pódiumbeszélgetésünk írott változatát, kivonatát tesszük elérhetővé érdeklődő olvasóink számára.)
- Kötetedben négy eltérő háttérből érkező és az életet egész máshogy megközelítő nő veszi fel a harcot megannyi ismerős szituációval és előítélettel. Történeteiken keresztül fokozatosan felépül egy kissé pimasz, kissé keserédes, ám kétségtelenül őszinte beszámoló arról, mennyi mindent jelenthet kisvárosi nőként futni a mókuskerékben. Azok kedvéért, akik esetleg nem ismerik a köteted történetét, szeretném, ha röviden összefoglalnánk magát a művet.
- Történetem főszereplői három középkorú nő, és egy huszonéves gazdasági bevándorló lány. Négy egyedülálló barátnő, akik különböző élethelyzetekben próbálnak önmaguk lenni, és felvállalják saját maguk hiányosságait is. Zoé háromgyermekes családanya, Viki anyja árnyékában élő művészlélek, Dia dúsgazdag vállalkozó, aki tizenöt évesen szült, Éva pedig az érettségije után csapot-papot otthagyva menekült át Ukrajnából Amerikába indulva, aztán megrekedt a kisvárosban. A könyv a kötelékről szól, a barátságról, és azokról a különbségekről, amiben a külvilág mássága megjelenik. A pecsétes pólókról, az igénytelen programokról, és a mindent átlátó kisvárosi közegről. Arról, hogy a problémákat és a kellemetlen dolgokat jobb a szőnyeg alá söpörni. Nos, ez a könyv a szőnyeg alá söpört valóságról szól.
- Adott egy kisváros, amit a történeted helyszínéül jelöltél meg. Miért ezt a miliőt választottad?
- Egyrészt, mert egy kis faluban nőttem fel, majd életem túlnyomó részét nagyvárosban töltöttem, és amikor egy rövid időre egy kisvárosba költöztem, engem is megleptek az ottani mindennapok.
- Miért gondoltad azt, hogy pont a kisvárosi miliő lesz az, amibe íróként érdemes időt, energiát fektetni, s ez lesz az, ami megszólítja az olvasóidat?
- Nem gondoltam bele, csak írtam. De ahogy most kérdezed, valójában amikor átköltöztem a nagyvárosból a kisvárosba, azt hittem, hogy majd olyan lesz, mint a Lila akác-közben, tele izgalmakkal, izmos kertészekkel és szerelemmel, de a szerelem elmúlt, a füvet én vágtam, csak az intrikák maradtak és a mindent elmondó pillantások. És mivel minden a nagyvárosokról szól, gondoltam, biztos lesz majd olyan réteg, aki felsóhajt, végre! Van, aki már harmadszor olvassa el a könyvet. Szintén kisvárosban él, és talán valamire visszaigazolást adnak neki a soraim.
- Miért pont ez a téma, mi adta a kezdőlökést?
- Ki kellett ventillálnom a történéseket. Akkor még, amikor írtam a naplómat, nem hallottam az irodalomterápiáról, de a napi jegyzeteléseim már nevezhetők ilyenfajta feldolgozásnak. Csak képzeld el. Átköltözöl egy multikulturális, nyitott, pezsgő nagyvárosból egy alig pár ezer fős kisvárosba, és úgy érzed, hogy minden hiányzik, amihez addig hozzászoktál. Talán azt az időt töltöttem ki írással, amíg nem tudtam menni galériákba, színházakba, kiállításokra, koncertekre, különleges kávéházakba és éttermekbe. A kisvárosban volt egy színház, néha egy-két helyi időszakos kiállítás és a főtér három konkurens kávézó-étteremmel és terasszal, ahol történetem játszódik.
- Zselíz, Ipolyság, bármelyik dél-szlovákiai kisváros szolgálhatott volna helyszínül. Valós, reális, hihető lehet ez a párhuzam?
- Örülök, hogy ezt mondod. És érdekes, a visszajelzések alapján tényleg írtam egy közép-kelet-európai átfogó képet a kisvárosokról. És ezt nem én mondom, a kéziratot átadtam pár barátomnak, akik csodálkozva jeleztek vissza, hogy a történet náluk is játszódhatna. Ezek szerint valós a párhuzam.
- S ha már a témánál tartunk: konkrét kisvárost modellezel le vagy ismert szituációkat építesz bele egy-egy közegbe?
- Konkrét kisvárost modellezek le, igen, és megélt szituációkat építek bele egy-egy fejezetbe. De a kisváros pontos helyszínét hadd fedje a homály. Főleg az után, hogy kimondatott, hogy bárhol játszódhatna a történet. Ez így sokkal izgalmasabb. Nyitott szemmel és füllel járok a világban. Az, hogy hogyan színezem ki, csak egy figyelemfelkeltő adalék. De az alapsztori mindenhol valós, hozzám közel álló élmény. Nem mondom, hogy minden velem esett meg, de vagy megéltem, vagy olyan ember mesélte, aki nagyon közel áll hozzám. Szóval az egész könyvet inkább úgy jellemezném, hogy leírtam azt, ami mindenkivel előfordul, mindenki megéli, csak én nagyon aprólékosan szétszedtem, megvizsgáltam és leírtam a kisváros életét apró gegek formájában.
- Mit gondolsz, az életünket mennyiben határozza meg az a hely ahová születünk, ahová rendeltetésünk szerint tartozunk?
- Biztos vagyok benne, hogy meghatározza. Mindannyian cipelünk terheket, örökölt szokásokat, genetikailag kódolt viselkedési formákat. De az élethez hozzátartozik a változás. A négy főszereplőm közül a legnagyobb jellemfejlődést Dia személyisége produkálja. A változást az ifjúkori traumái és a túlélése generálták. Amerikában tiltott szó lett a „túlélés”. Nem értek vele egyet, mert ez megint a mi generációnkat értékeli le. Ugyanis mi vagyunk azok az ötvenesek, akik 1989-ben épp 18 évesek lettünk, és vittük a szocializmus védőburkát a nagy szabadságos demokráciába. Fogalmunk sem volt, ha nem voltunk dörzsöltek, mit jelent ez. Később formálódtunk, mint Dia is, hogy beállunk a sorba, vagy merünk magunk lenni. Itt csak ízelítőt adok a generációnk elértéktelenedéséről és meg nem értéséről.
- Mit vár és mit tagad meg az egyedülálló, érett nőktől a vidéki városi élet?
- Nyíltan semmit. De a pillantásokban, a reakciókban benne van minden kiábrándultság, minden meg nem élt álom, amit ha az egyedülálló, érett nő felvállal, akkor a zárt ajtók mögött megbélyegzi az irigység. Megint arra kérlek, hogy képzeld el. Ötven éves vagy, jól nézel ki, kitaláltad magad, belül is rendben vagy. Ő Dia. Szemben a kisvárosi feleség, aki húsz-harminc éve feleség. A férj vállalkozó, és két dudás nem fér meg egy csárdában. Tehát, kénytelen a feleség is a családi vállalkozásban dolgozni. Ami kötelék. De a házasság is kötelék. És tudjuk jól, hogy a pletyka mint műfaj kapcsolódási pont a közösségekben. És önkifejezési eszköz. Ha te vagy Dia, és elmész egy kisvárosi feleség mellett, ez egy egyszerű interakció, mert Dia feje tele van feladatokkal, célokkal, kötelességekkel önmagával szemben, nincs ideje kikacsintani. De ha egy kisvárosi feleség szemszögéből nézzük ezt a találkozást, az megváltoztatja a kisvárosi feleség akár egész napját is. Hogy nézett ki, mi volt rajta, hogy nézett, mit csinált éppen…? Apró részleteiben lekamerázva, és ez a sztori egy ideig fontos tartalmi része a kisvárosi feleség környezetének.Röviden, a kisváros elvárja, hogy állj be a sorba, és ne tűnj ki. Majd az arra alkalmasak kitűnhetnek, de egy kisvárosban ezek általában nem nők, hanem borlovagok, piros nadrágot húzó kapuzárási pániktól rettegő motoroshuszárok és teniszpályákon isiásztól szenvedő Irsai Olivérek.
- Olvasóként feltűntek azok a színházi elemek, amelyek végigkísérik a szövegvilágot. Annyira kíváncsi vagyok erre a párhuzamra, amit a teátrum adott neked és jelentett a magánéletedben és az szövegeidben. Hogy kerül bele a színház abba a kisvárosba, amelyben megszólal legalább négy élettörténet?
- Muszáj volt belevennem a színházat a könyvbe, mert számomra a színház jelenti a templomot, és azt a közeget, amelyet maximálisan, még becsukott szemmel is ismerek. Ott nem tévedek el. Életem meghatározó idejét színházban töltöttem, ott dolgoztam, szinte benne éltem. A kisvárosban pedig a színház egy rendkívül fontos kulturális központ. Kisvárosi életem egyetlen erre felszentelt helyén remegve vártam a premiereket. Mivel az előadások között nem lehetett válogatni, mint egy nagyvárosban, bizony néha bekerültek nem éppen jól sikerült darabok is. Míg a nagyvárosban ez elmegy, a kisvárosban óriási a felelőssége a színházi vezetésnek, mert az előadásokkal formálnak és tanítanak. És azokon az előadásokon, amelyek nem a legjobban sikerültek, a közönség vált számomra izgalmassá. Kik járnak vidéken színházba, miért, hogyan, mit gondolnak, mi tetszik nekik stb. Az egyes felvonások közti szünetek alatt ezekből a továbbgondolásokból fantasztikus figurák bontakoztak.
- Óhatatlanul felmerül bennem a színház kapcsán a a szexuális zaklatás mint jelenség. Ugyan csak érintőlegesen tudunk róla beszélni, ha módodban áll, mégis szeretném, ha kitérnénk rá.
- A színházat megbecsteleníteni, vagy félvállról venni számomra megbocsájthatatlan bűn. Viki, a művészlélek kapcsán hozom be könyvembe az ő történetét. Viki lehetett volna megállapodott kisvárosi színésznő, egy mellékszereplő, de ez nem az ő sorsa. Az ő sorsa meg volt írva ott és akkor, amikor a színházi rendező leteperte a „szereposztó díványon”. Minekutána Viki lerúgta magáról a főrendezőt és nem fogadta el a másodszerepet, saját maga életének éllovasa lett. És elgondolkodtam, hány Viki lehet a valós életben… Aki azért nem tudott karriert befutni, mert más értékrend szerint élt, vagy mert túl fiatal volt, hogy megértse az élet nagypályás játékait… Ilyen szempontból sértett generáció vagyunk. Mert akkor még nem volt az ilyen esetekre magyarázat, és nem volt metoo. Most meg már szégyelljük, vagy nagyon mélyen elraktároztuk.
- Hol húzódik az a vonal aközött, amikor még nem vagyunk közönségesek, de már elég szókimondóak, asszertívek vagyunk?
- A mai világban? Hidd el, a mi generációnk még tudja, hol a határ. A mostani világban, ahol kötőszóként használnak szitokszavakat, a gyilkolás a művészi megnyilvánulás része (lásd filmek), mintha ez természetes lenne, nehéz meghatározni a határt. Mert nincs. Bármit le lehet írni. Intelligencia kell hozzá, hogy eljátszunk a határokkal. Viszont ahol a véleményeket úgy osszák, mint a szaloncukrot Mikuláskor, ott sajnos más mértékkel mérnek. A közösségi médiára gondolok, igen. Szóval ezen az egyetlen nagyszabású közéleti marketingfelületen kell úgy lavírozni, hogy vagy eladod a lelked az ördögnek és közönséges leszel, és akkor imádnak, vagy fogod az otthonról hozott gyerekszobádat, és a kutyát sem érdekled. Talán aki a legtöbb érzelmi megpróbáltatáson ment keresztül élete során, és megtehetné, hogy közönséges legyen, az Zoé, aki három gyerek mellett bizony néha kiengedné a gőzt. Mert neki szabad lenne, de nem teszi, mert példát kell mutatnia. Igen, talán Zoé mutatta az irányt, hogy hol a határ. Mit enged meg magának egy középkorú nő szélsőséges helyzetekben. Meg mi különben is így élünk. Néha kilengünk, mert mi is emberek vagyunk, de azt hiszem sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatnak bennünket. Más az értékrendünk. Így szocializálódtunk.
- Civilebb, amolyan kivezető kérdésként hadd kérdezzem meg: milyen módon írsz, milyen módon fektetsz időt az alkotásba, mikor kész a szöveg?
- Egy mű sose kész. Amikor a határidő már az író vállán ül, akkor kell meghozni egy döntést, hogy kész, és ezt fel is kell vállalni. A Kisvárosi ez+az-nak is lesz folytatása. Még sok minden bennem maradt. Ha magánkiadásban adom ki a könyveimet, ahogyan azt a Pillangó zsebekönyvek sorozattal teszem, ott magamnak kell kitűznöm célokat. De imádok tervezni. Fölépíteni egy folyamatot A-ból B-be. Olyan ez, mint az utak megtervezése. Minél színesebb, annál izgalmasabb. Aztán bízni kell,hogy jó lett. Személy szerint úgy csinálom, hogy kiadás előtt rengetegszer kell elolvasnom a kéziratot. És amikor már olyan sokszor olvastam el, hogy le szeretném tenni, akkor kell abbahagyni, nehogy megundorodjak tőle, inkább maradandóan szeressem a művemet.
- Ki a legfőbb kritikusod? Mikor tudod kiadni a kezed közül a kész művet?
- A lányom és természetesen a barátnők. Négy barátnőm van, akikre mindig számíthatok, közülük hárman nagyon kritikusok velem. Néha elfogadom, néha nehéz elfogadni. Például most tanulok vitázni. Eddig minden kritikát személyes támadásnak vettem. Az utóbbi időben elgondolkodom a megjegyzéseken, és beszélgetünk róluk. Látod? Én is változom.
- Mit olvasol, mi foglalkoztat leginkább?
- Mindenevő vagyok. Jelen pillanatban az Esterházy és a Thurzó család életéről és kihalásáról írok könyvet, ezzel kapcsolatban elolvasok minden 16. és 17. századi történelmi könyvet. A Kisvárosi ez+az második részében, ahol a három középkorú nő életét olvashatjuk közelebbről, Zoé történetét fejezem be éppen, akinek a három gyermeke közül a legkisebbik autista. Ilyen témájú könyvekkel is tele van az éjjeliszekrényem. Franciaországról és Új-Zélandról írom a szakdolgozatomat, ennek kapcsán turisztikai tanulmányok és jegyzetek borítják be az íróasztalomat. De jelenleg Orvos-Tóth Noémi: Szabad akarat, Marilyn French: Nők, Hilde Østby: Kreativitás, Goleman: Érzelmi intelligencia című könyvét, továbbá Murakami Haruki: Kafka a tengerparton, Jilly Cooper: Riválisok és José Saramago: Festészeti és szépírási kézikönyvét forgatom a leggyakrabban.
Rajczi Adrienn könyvei megvásárolhatók a Womanpress.sk weboldalán:https://www.womanpress.sk/termek/rajczi-adrienn-kisvarosi-ez-az/
