Antal László költő tollából
1.
Bolemant László (1968) immáron 5 kötetes (ihletett és ihlető) költő: 4 saját kötettel és egy műfordításkötettel a háta mögött; fotós; kiállító; képszerkesztő…
Férj és két gyerek apja; él, alkot, szeret/nivaló, kereső ember. És mérnök is. Sajátosan ír, lát és láttat; a lelkéhez igazodik a szeme, ihlete-szeme meg a lelkéhez. Előhívja a fejéből a képeket, sorai ehhez a belső látáshoz szépülnek. És ez így se lenne kevés! De! Ez a hol személyes, hol objektív lírikus akkor érzi magát elemében, ha érzi-sejti: valaki mindig ott áll, van, figyel mellette; osztozik és osztozni akar a szemlélődésében, és a költőt ez cseppet se zavarja. Máskor: mélyen elrejti magát, sőt, minél mélyebben, annál jobb. Másfelől: önmagával beszélgető típus, de a rejtőzése látszólagos közüggyé szépíti. „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem, és szeret.”
Képversek, élő kollázsok simítják verseiben az ásító időt. Írás közben szép élménye, felismerése, hogy (versében) kevés maradt, ami fölösleges.
A szemem magába itta a kikötőt – írja. Vallomás-líra is ez a javából! Ha magába néz: mellkasában a tenger világít. És megdöbben. A nyár hangjai őrzik. A tavak hallgatnak benne, az üresség tébolyító jelenléte járja körül. Máskor: fél az elhallgatástól. Vajda, Ady félelme is ez. Nekem nagyon tetszik az a mód, ahogy átstilizálja benne a fotós a költőt és a költő a fotográfust. Beavat alkotás-lélektani pillanatokba is…
Bolemant László ízig-vérig modern költő. Fotói a versekhez igazodnak, és fordítva – így jön létre a Bolemant-féle teljesség: A látvánnyal is mérd magad! szigorú parancsa. Vers-képben fogalmazza meg újra és újra magát… spirálisan építkező költőnek látom. Egyre magasabbra ívelteti a csak látszólag ugyanazt. Közhely: aki egyre többet lát meg, az egyre többet láttat. Sajátos, néha mérnökien szigorú B. László-i kép-nyelven.
Kiváló műfordító. Elhisszük neki, hogy Tom Bryan verseinek és másoknak hű tolmácsolója. Az a felismerés is megerősödik bennünk, hogy senki sem lehet jó költő addig, amíg nem fordít. Szerencsés ez az egymásra-találás. Nélkülem nagyon egyedül lennék – írja egyik versében. Magány-oldó-nak érzem valahogy A csörgőkígyó útja című műfordításkötetét is. (Rilke)
A szabadság pajzs a számára. Azért pörgeti fel, hogy helyet találjon magának. Máskor azt kérdezi: Hová zuhanhatok a szabadságból?
Létemet magamnak égetem/ a gyönyörű világokat – olvashatjuk másik kötetében. Kevés szóval mennyi mindent mond és hallgat el!
Egyéni, ahogy befogadja a világot, de az is, ahogy tükrözteti. Azt mutatja be természeti képeiben, amit talán/látszólag mi is látunk, de mégsem úgy látjuk. Tanító? Igen, de nem tanáros. Az alkotás öröme szövi át a megélt bánatot is.
Fotók és versek együtt élnek, lélegeznek, és akarják, hogy együtt éljenek bennünk; egymást erősítik, együtt adják, közvetítik a rész-szerinti teljesség ÉLMÉNYÉT köteteiben! A pontosság az egyik fő erénye. S a világosság. Nem körzővel és vonalzóval alkot. Nyelv- és képvarázs ez B. László-módra. Fái: időszobrok. Tájai fürkésznek bennünket. (Baudelaire)
A költő hangja: Mint az eget tükröző tavak/ mint a fák súlyos gyűrűi/a hang, amit még meghallasz! Versei ritkán szavalati darabok. Belül visszhangoznak. Mégis azok! Nem lepne meg, s szívből kívánom, hogy egy előadóművész műsorára tűzze verseit.
Kiszakadni, kilépni a magunk valóság-világából, együtt-menni, örülni, lélegezni, örülni a költő-művésszel és egymással– átalakító hatással van kedélyre, hangulatra is. Gondolkodjunk vele, bátorítsuk és szeressük őt! És örüljünk, hogy másként vagyunk egyformák és másként különbözünk.
2.
Bolemant László alázatos költő. Ő is hisz még a szavak erejében. Tiszteli a leírt, olykor megszenvedett szavakat. A látványt. A képeket. Tamási Áron híres megállapítását mindenki kívülről fújja: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Tamási valaholja nagyon tágas fogalom. Lélekben; földrajzilag kötött és nem köthető helyen; és még sorolhatnám. A nyelvben is. Nyelvében él a nemzet! A költő. Bolemant László teremtett magának egy mindenkitől különböző és legfeljebb átvitt értelemben hasonlítható költői-művészi formanyelvet. Ezért a Nyelv K Ö L T Ő T teremtett belőle. Magának, rokonainak, barátainak, tisztelőinek. Mindnyájunknak, akik ismerjük és szeretjük Őt. Ő az anyanyelvben örökös otthonra talált. Mérnökember és művész. Térben és időben. Nekem nagyon tetszik, ahogy kiméri magában a világot; látja és láttatja; és úgy, hogy nem sajátítja ki… Jelzi, hogy van másfajta láttatás is, de ez az övé.
A vers létrejöttében ott a szem, ami fényképezőgéphez hasonlóan rögzít, továbbít a lelkében rejtőző Nyelv számára, és az Ady által is szépen megénekelt kohóban izzani kezd a vers. Ez azonban túlzottan leegyszerűsítettnek hangzik. Minden vers kétszer születik meg – valljuk József Attilával, egyszer/először az Alkotóban és azután a (teljesség kedvéért) a Befogadóban Bolemant László, akár Tandori Dezső, több lehetőséget ad az el-nem-képzelt Befogadónak, ahogy Brecht is azt akarja, hogy a Néző lelkében fejeződjék be a Darab. Megéri együtt-lélegezni a szokatlan nyelvi élményért, a képekért, a látás- és gondolatbeli tisztaságért, a birtokbavétel öröméért.
A verseskötetet megtalálja oldalunkon nyomtatott és e-book formában is!
