Miért nincs női Michelangelo?
A nők kiszolgáltatottságának, de tehetségének is egyik kiemelkedő példája Camille Claudel esete. Camille Rosalie 1864-ben született. Öccse Paul híres író és költő lett. A kislány tizenhárom éves korában agyagból kezdett formázni. Három évvel később, amikor Párizsba költöztek, Alfred Boucher festőművész, a család barátja bevezette őt a művészetek világába. Kolléganőivel közösen műtermet rendeztek be.
Camille életének egyik legfontosabb pillanata az volt, amikor Paul Dubois, a párizsi szépművészeti iskola igazgatója szobrai láttán azt mondta: Maga Rodinnél tanult, de tehetséges, csak legyen kitartó. Camille ekkor gondolkozni kezdett, ki lehet az a Rodin, aki ugyanolyan szobrokat készít, mint ő. 1883-ba találkoztak. Camille tizenkilenc éves volt, Rodin több mint negyven. Rodin felajánlotta neki, hogy dolgozzanak együtt.
A híres szoborcsoportok egyes elemeit Camille készítette el, de Rodin aratta le a sikereket. Egy darabig együtt is éltek, Camille gyermeket is szült neki, aki meghalt. Rodin váltogatta a szeretőit, ezért Camille elhagyta őt, Camille-t pedig ezek után édesanyja kidobta a házból, hogy ne élősködjön tovább a család nyakán. Camille tovább dolgozott, de munkái iránt senki sem érdeklődött. Beteg lett, kevés volt a pénze. Egyedül öccse állt mellette. Camille hisztérikus jeleneteket rendezett az estélyeken, összetörte saját szobrait. 1913-ban családja úgy döntött, hogy kényelmesebb lesz őt intézetbe zárni.
„Mindenki úgy tesz, mintha valami szörnyű gonosztett lenne teljesen egyedül élni.” – magyarázta Camille az intézet orvosának, hogy kiengedjék. Bolondokházában maradt harminc évig bezárva egészen haláláig, 1943-ig. Családtagjai közül senki sem ment el a temetésére. Sírját csak sorszám és kereszt jelzi.
Életében szinte senki sem ismerte el művészetét, sokkal később tudatosították kortársai és a szakemberek, milyen kiemelkedően tehetséges szobrásznőt vesztettek el, csupán a társadalmi elvárások és előítéletek miatt.
A századforduló nagy témája a nő
Sigmund Freud elmélete szerint a női és férfi szerepeket a biológiai nem determinálja. Tanulmányaiban, főként a nőiségről szólóban arra a következtetésre jut, hogy a nők kulturális teljesítménye jóval kisebb, mint a férfiaké. Elismeri ugyan, hogy vannak a női nemhez tartozó, a kultúra területén aktív egyének, őket azonban valamilyen sajátos köztes világba helyezi el. Ha nem a hagyományos női szerepet választják, képesek intellektuális teljesítményre, de már nem számítanak nőnek. Így a nőnek, mint művésznek nincs helye a társadalomban.
Gyakran indulnak ki ma is abból, hogy ha egy nő a férfiaknak fenntartott területen akar érvényesülni, férfias kell, hogy legyen, férfi identitást kell kifejlesztenie magában.
A nőktől elvárták, hogy őszintén írjanak, az irodalomban megszólaló új, női hangon, amikor azonban ezt megtették, elutasításban részesültek, mert ellentétbe kerültek a tőlük elvárt hagyományos, sztereotip női tulajdonságokkal: finomság, érzékenység, gyengédség.
A nőket hamar megbélyegzik még ma is: ha egy lány matematikával foglalkozik, biztosan csúnya, szemüveges, nincs sikere a férfiaknál.
Ezt mondták Mileva Marićról (Marity) is, aki a zürichi műegyetemen, a matematika-fizika szakon ismerkedett meg későbbi férjével, Albert Einsteinnel. Marić tudományos karrierje 1901-ben törést szenvedett, mikor Einstein teherbe ejtette.
Nincsenek igazán erős érvek, amelyek támogatnák azt az elképzelést, hogy Marić segített Einsteinnek elméletei kifejlesztésében. Einsteinen kívül egyéb Nobel-díjasok is osztották meg a díjhoz tartozó pénzjutalmat ex-feleségeikkel válási egyezségeik értelmében. Einstein rendkívül termékeny kutató maradt az 1920-as években is, roppant fontos eredményeket produkálva hosszú idővel azután, hogy 1914-ben elvált Marić-tól. Utóbbi azonban sohasem publikált semmit – lett volna rá lehetősége?
Marić saját maga sem állította soha, hogy akármilyen szerepe is lett volna Einstein tudományos eredményeiben, vagy akár csak utalt volna ilyen szerepre.
Egy anekdota szerint Einsteinnek sokat segített a felesége elmélete matematikai kidolgozásában. Az első tudományos cikken is eredetileg ketten szerepeltek szerzőként, de Einstein az utolsó pillanatban kihúzta felesége nevét. Amikor a lap szerkesztője csodálkozva megkérdezte, hogy miért tette ezt, Einstein állítólag úgy válaszolt, hogy: „Wir sind ein Stein.” Mi egyazon kő vagyunk.
A fügefa
Egy utolsó példa, amely már a huszadik század közepének problémáiról szól.
A huszadik század ötvenes-hatvanas éveiben, a háború után a nőket, miután a háború alatt a férfiak helyett is dolgoztak, visszaterelték a fakanálhoz. Ez rengeteg nő lelki betegségét okozta, és a következő generációra is hatással volt. Miközben a lányokat egyetemre küldték, látszólag támogatták őket tanulmányaikban, a valódi elvárás mégis az maradt, hogy akkor maradnak igazi nők, ha férjhez mennek, és feladják az ambícióikat.
Ha pedig nem ezt teszik, nem találnak férjet, aki mellett társadalmilag elismert életet élhetnek.
Sylvia Plath Üvegbura című regénye erről a kényszerválasztásról, meghasonlottságról és kilátástalanságról szól – ő is öngyilkos lett, és ez az egyetemista lányok között öngyilkossági hullámot váltott ki.
„Olyan ágasbogasnak láttam hirtelen az életemet, mint azt a novellabeli zöld fügefát. Minden ág végén ott ragyogott-integetett egy-egy csodás Jövő, mint kövér, bíborszín füge. Az egyik füge: férj, boldog otthon, gyermekáldás, a másik füge: híres költőnő, a következő: ragyogó egyetemi tanárnő, megint egy másik füge: E. G., a páratlan szerkesztőnő, további fügék: Európa, Afrika, Dél-Amerika, azután: Konstantin, Szókratész és Attila, meg még egy sor más furcsa nevű szerető, mind a legkülönlegesebb foglalkozási körökből, és volt egy aranyérmes olimpikon füge is, és ezeken kívül sok más, amiket nem tudtam pontosan meghatározni.
Láttam magam, ahogy ott ülök a fügeág hajlatában, és éhen halok, pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant a földre, a lábam elé.”
A választási kényszer ma is ugyanígy létezik. A nőknek külön tanfolyamokat szerveznek arról, hogy hogyan egyeztessék a karriert és a családi „kötelességeiket”. Egy sikeres nő esetében ma sem felejtik el megkérdezni, hogy hogyan tudja összeegyeztetni a családi életét a karrierjével. Mikor tették fel ezt a kérdést egy férfinek? És vajon mit válaszolna?
Hogy egyenlő esélyek mellett ki lett volna a nagyobb tudós vagy művész, utólag nehéz megállapítani. A jelenben élve viszont sokat tehetünk a szemléletváltozás gyorsulásáért akkor, ha mi is megpróbáljuk más szempontból is szemlélni a dolgokat. A sztereotípiák felismerésében például egy nagyon egyszerű dolog segíthet: Ha egy nőt valamilyen helyzetben ábrázolnak, képzeljünk ugyanabba a helyzetbe egy férfit. Meglepő eredményt kaphatunk. Például tegyünk fel neki egy kérdést: Hogyan tudja összeegyeztetni a családi életét a karrierjével?
Végezetül pedig egy megfontolandó gondolatot ajánlok figyelmükbe a nők és a férfiak egyenlőtlen helyzetével kapcsolatban, ami történetesen Einsteintől származik:
Nem oldhatjuk meg a problémákat ugyanazt a gondolkodásmódot alkalmazva, amellyel megteremtettük őket.
