Elérhetőség: Raktáron

Álompor a Holdon

13.90

Bodor Samu, mint oly sok kisgyerek a világon, nem szeret aludni. Leginkább a nappalokat kedveli, és nagy álma, hogy eljuthasson Izlandra, ahol három hónapon át még az éjszakák is világosak.

Ám egy napon egy szerencsétlen baleset, valamint egy rosszakaró gonosz mesterkedése folytán Bíborka, az álmok tündére pottyan Samu szobájába, és segítségét kéri, hogy megmenthesse az álmokat. Samu végül a tündérrel és Leó nevű plüssállatával nekivág egy földön túli kalandnak, ennek során megtapasztalja, melyek az élet és az emberi lélek valódi erőforrásai.

Az úticél: a Hold. Vajon elég ügyesek lesznek, hogy leküzdjék a világűr akadályait és időben megállítsák az Északi Szelet?

Kategória: Kategória: , , , , , , ,

Leírás

Részlet a meséből:

Csiribiri csiribiri
zabszalma –
négy csillag közt
alszom ma.
− De hát ezt én is ismerem! − lelkendezett a tündér, miközben lopva
az öregre pillantott. Ő sugárzó arccal hallgatta a verset, de szemét behunyta közben.
Samu teljesen belefeledkezett a varázzsal teli játékba. Hosszú perceken át
ritmusra ütötték össze a köveket Bíborkával, miközben dalolták a sorokat:
Csiribiri csiribiri
szellő-lány –
szikrát lobbant,
lángot hány.
Csiribiri csiribiri
fült katlan –
szárnyatlan szállj,
sült kappan!

Csiribiri csiribiri
lágy paplan –
ágyad forró,
lázad van.
Csiribiri csiribiri
zabszalma –
engem hívj ma
álmodba.*
Aztán egyszer csak megjelent egy szikra. És még egy. Meg még egy.
Leó kendője meggyulladt. A láng egyre magasabbra kapott, elérte a létrát,
miközben a fokokról szép csendben csöpögni kezdett a víz. A fagy felengedett.
Leó, Samu és Bíborka a varázslángok ölelésében elindultak felfelé.
Mintha lebegtek volna… Vidáman integettek vissza a Létra Őrzőjének,
miközben kántálták tovább:

Csiribiri csiribiri
Bojtorján –
Lélek lép a Lajtorján.
Samu századszorra mondta ki a sorokat, most mégis megremegett. Bojtorján, lajtorján?
Hányszor kérte a nagymamáját, magyarázza meg neki a szót! Hirtelen
megjelent a szeme előtt az agyonlapozott könyv, amelyben fekete-fehér rajzon magas létra kanyarodik felfelé, előtte egy öregember áll hosszú szakállal.
− Bíborka! Bojtorján meg égi lajtorján? Ez… ez ő volt? De honnan…?
− Samu, mondtam, hogy más is járt már itt lentről. Akad, akinek fontos dolga van velünk.

Majd valamikor megérted. De most húzd fel magad, mert itt az utolsó fok, és elénk tárul a Csillagliget.
Bíborka elszántan tekintett előre. Samu szíve zakatolt. Rázta a hideg.
Mi ez az egész? Nem tudja. De azért eddig eléggé csodálatos.

 

A Csillagliget
Jó érzés volt a hideg gömbsapka után az egyre melegedő létra ölelésében felfelé mászni. Hát még felkapaszkodni a ligetet borító, kellemesen langyos csillagfénybe tapintva! Samut átjárta a borzongás, ahogy egyre inkább melegedett a teste a sötétkék kabát alatt. Ahogy felhúzta magát a gödörből Leót és Bíborkát követve − akárcsak a csatornából feljövő vízvezeték-szerelők az utcán –, a tenyere teli lett sárga csillagporral.
Ösztönösen megnyalta a bőrét: finom, édes mézeskalácsízt érzett. Aztán körbepillantott. Nos, ha valóban szerette a világost, most igazán jó helyre érkezett. Mindent belepett a szikrázó fény: mintha egy mezőn járna, ahol napsárga fű nő. Körötte Bíborkához hasonló méretű, sárga lények futkostak, akiket egyenként körbevett valami ezüstös fénysugár.

− A csillagok – mutatott feléjük a tündér, amikor elkapta a kisfiú pillantását. – Épp nagy munkában vannak, szedik a fényszárakat a mezőn, és hordják a malomba. Tudod, ott őrlik álomporrá a fényt – magyarázta olyan természetességgel, mintha naponta vezetne körbe valakit az álomporkészítés helyszínein.
− Á, értem – motyogta megdöbbenve Samu, aztán csodálkozva Leó után kapta a tekintetét, aki addigra már vidáman meghempergőzött a melegen simogató fényben. Nyakán ott lapult a zöld kendő!
− De Leó! Mégis hogyan…? – dadogta a sálat bámulva.
− Mire felértünk, már rajtam volt – ugatta vidáman Leó. – Úgy tűnik, az Álomkapun túl tényleg minden megtörténhet.
Samu elmosolyodott. Majd kérdőn Bíborka felé fordult. Ekkor vette észre azt a futva közeledő csillagot, aki a legmagasabb volt mind közül: lábán ezüst csizmát, karján ezüstórát viselt.
− Bíborka! – kiabálta. – Csakhogy újra látunk! Legalább egy apró öröm a mai estén. Egyébként őrület és káosz! − jajveszékelt a fejéhez kapdosva. Aztán Samura nézett, miközben fénylő kezét nyújtotta: − Csillag Benő. Műszakvezető és mindenes.
− Bodor Samu. Ööö… második bé, Pitypang utca − felelte az égi vendég dadogva. Majd kedélyesen kezet ráztak.
− Samu segített visszatérnem a Földről álompor híján. A Hold felé tar-tunk, szeretnénk megállítani az Északi Szelet, mielőtt nagy bajt csinál.
Gondolom, hallottad, mi történt az este… − sóhajtotta Bíborka, de a hangja az utolsó szóra elcsuklott.
− Méghogy hallottam! Sajnos nem csupán hallottam, láttam is – dühöngött Benő. − Az Északi Szél ugyanis a ligetbe is beköszönt. Nem elég, hogy vigyorogva az arcunkba tolta az álomport, amit ugyebár tőlünk kaptál előtte – itt Benő jelentőségteljesen Bíborkára sandított −, hanem még a malomban is felfordulást csinált. A malomkereket szerencsére nem tudta megállítani, ahhoz neki sem volt elég ereje. De a futószalagot, amiről a zsákokba adagoljuk az álomport, betorlaszolta egy hatalmas kupac Marsról csent vöröshomokkal. Fogalmunk sincs, hogy hordunk el ekkora mennyiséget ilyen rövid idő alatt.

  • folytatás a könyvben –