Leírás
Nicol Hochholczerová
EZt a SZOBát nem lehet megenni
(részlet)
Mészáros Tünde fordítása
Valaki tépkedi kifele Ivan haját. Egy láthatatlan valaki. Ivan egyenként szedegeti össze a hajszálakat, nehezen megy a keresgélés, fehér haj a fehér lepedőn, egyenként dobálja a szemetesbe a rothadt gyümölcs mellé. A lányára gondol közben, arra, hogyan zúzta szét a gyerek a tőle kapott ajándékokat, ő meg hogyan szedegette az összetört darabkákat, és tette be a fiókba, míg a lánya a szobában bőgött. Arra gondolt, ahogy akkor bőgött abban a szobában, amikor meghalt Freddie Mercury, és ő hogyan tartotta magához ölelve, amíg csak el nem aludt. Ivan örült, hogy meghalt valaki, hogy ettől lehetősége nyílt jó apának lenni, örült, amikor a lány anyját temették, ölelgette az egyetlen gyerekét és örült, hogy legalább pár napra hazajött hozzá, aztán szedegette a fürdőszobai lefolyóból a lány hajszálait, és megint örült, mikor rátekeredtek az ujjára, örült, amikor alig bírta lehántani és leöblíteni róla, kár, hogy a gyerekek nem nedves hajszálak, kár, hogy ők olyan könnyen lehántódnak.
Ivan olcsó albérletben lakik, napközben gyerekeket tanít rajzolni, éjszaka meg zenét álmodik, amire azt kiabálta a lánya, hogy apa, halkítsd le; aztán ha Ivan megébred és megfordítja verítéktől lucskos párnáját, látja, hogy órák ketyegnek alatta, egy csomó karóra, hemzsegnek, mint a kígyók. Gyűlöli a ketyegést, erre meg itt van ez, itt ketyegnek a párnája alatt, az egyik sziszeg és összetekeredik, megemeli szíjának végét, hogy kigurulhasson alóla egy tojás. A tojásból gyerekkaróra kel ki, vidáman tekergőzik, és ketyeg. A picsába, még ez is, káromkodik Ivan, hajigálja az órákat a szemetesbe a rothadó gyümölcs mellé, de a halom csak nem apad. Végül bemászik a szekrénybe, ott kuporog egy halom farmer tetején, fiatalkorában ölni tudott volna a farmerért, ölni tudna a csendért, de az órák ketyegnek, behallatszik a szekrénybe is, mintha kúsznának Ivan után, miközben szállingóznak az ölébe a hajszálai.
A szobámat nem lehet megenni. A körmeimet sem, csak körberágni, megjövök az iskolából és bőgök, mert azt kiabálták utánam, hogy ronda buzi, pedig nem volt rá okuk, hiszen minden lány egy másik lányon tanult csókolózni, de rondának lenni még rosszabb, mert a többi lány nem az. Azt is kiabálják, hogy stréber vagyok, csakhogy nekem nem kell tanulnom soha, megjegyzek mindent. Nagyapa azt mondta, lányhoz képest túl sok az agysejtem, és hát úgy is viselkedik velem, mintha fiú lennék, fegyvereket készít nekem, és rászoktatott a főtt vérre. Azt könnyebb megenni, mint a saját szobámat, vagy mint magamat, a körmöm melletti bőrkétől egész a fülemig, amiről azt mondják az iskolában, hogy akkora, mint két tányér. Erről mind írhatnék, de nem írok, mert azt mondták az irodalmi versenyen, hogy iskolai zaklatásról írni nem túl eredeti, hogy mindenki arról ír, szóval nem írok róla, sőt azt is mondta az egyik zsűritag, hogy egyszer olvastam egy könyvet, azzal a mondattal kezdődött, hogy Reggel felkeltem és levágtam mindkét kezemet – na, pont így hatott rám a novellád.
Reggel felkeltem és levágtam egy darabot a szobámból, de megenni nem lehetett, az utolsó tejzápfogam begurult az ágy alá. Reggel felkeltem és levágtam a szobámat, aztán levágtam az iskolát, szerencsére nagyapa megtanított baltával fát hasogatni, még ha csak kis darabokat is, kisbaltával. De az iskolát sem lehetett megenni, csak a büféből szóródott ki egy csomó joghurtbevonatos, dinnye- meg eperízű medvecukor, és a tornateremből kiszaladt Silvia, az egyetlen barátom nagyapán és Rumošon kívül, letakarta a fejemet és csúnyán nézett azokra, akik miatt mindenemet le akartam vágni, aztán csúnyán nézett rám, és dinnyés medvecukrot rágott.
Mióta Rumoš meghalt, nincs kinek teledumálnom a fejét, még Silvia is azt mondja, hogy fogd be és pedál. Rumoš pedig már rég meghalt, először jött egy képeslap a szanatóriumból, aztán levágta nagyapa a kecskét, mert nem volt, aki gondozza, ez Rumoš feladata volt. De főleg az volt a feladata, hogy végighallgassa, amit összedumálok, mindenki azt mondja rólam, hogy ennek a Terezának be nem áll a pofája, egyfolytában tolja, és aztán megölelnek.
Én meg ezekre mind emlékszem, mert lányhoz képest túl sok az agysejtem, egyszer majd csendben leszek, nem mondok senkinek semmiről semmit!
A szüleim beírattak a rajzszakkörbe. Ülök a szakkörön, rágom a ceruzám végét, mintha a szobám lenne, a fülesemben szól a metál. Kértem Silviát, hogy jöjjön ő is, de nem akart. Ülök a teremben, nem ismerek senkit, ha kiveszem a fülest, csak a ceruzák kapirgáló hangját hallani meg az óra ketyegését meg kulcscsörgést meg léptek zaját, ez maga, tanár úr. Járkál közöttünk, csörgeti a kulcsait, és mondja, hogy ez meg mi akar lenni, ló, úgy néz ki, mint egy patkány, hát ez a csálé skatulya, ez egy ház? Én nem rajzoltam semmit, előttem az üres papír, a ceruza, amit nem lehet megenni, most épp mellettem jár, tanár úr, ez meg mi, nekidől az asztalomnak, csörren a kulcs, fal, mondom.
Aztán beszélni kezdek magának arról, hogy egy hónappal a születésem után kereszteltek, a hajam sem nőtt még meg a fogam sem, és amikor a pap azt mondta, hogy imádkozzunk, sírt a nagyanyám, mert én is összetettem a kezem, hogy mi van, hogy honnan tudom én ezt, emlékszem; arra is emlékszem, hogyan gurultam le a lépcsőn, nézze, itt a sebhely; és emlékszem minden mesére, amit csak láttam, és emlékszem, hogyan bőgtem, mikor nem mehettünk szánkózni, mert ugyanannyira nem volt hó, mint most, és emlékszem, hogyan rakott ki anyám ugyanazon a télen babakocsiban az udvarra, hogy elaludjak, és mikor végre havazni kezdett, megfeledkezett rólam, és már csak az orrom látszott ki a hó alól, mikor abbahagyta a hó bámulását meg hogy mondogassa magának, hogy de szépen havazik, és akkor szaladt ki értem. És nem, ezt nem az anyámtól hallottam, egyszerűen csak kiváló a memóriám, nem felejtek el semmit, és jaj annak, aki bántani mer, mert én megjegyzek mindent, és nem szeretem azt a szólást, hogy nem a te hibád, csak rajtad csattant az ostor, gyűlölöm, mert én emlékszem mindenre, és ha valakin elcsattintom az ostort, hát az gecipontosan fog csattanni, maga meg nevet ezen, nem is szid le, amiért azt mondtam, hogy geci, nem mondja, hogy hogyan beszélsz, kisasszony.
Máskor meg agyagot dobálok egyik kezemből a másikba, egy jövendő hamutartót, és jó hangosan mondom a magamét, hogy nevessen rajta mindenki, de főleg maga, tanár úr, és gyerekkoromban féltem a disznósajttól, volt egy mese, amelyikben a disznósajt, a kis gömböc egyedül él a padláson, és magányában megeszi végül az egész falut, és gurul az egész faluval a hasában az úton, majd bekapja a kisbojtárt is, aki aztán a bicskájával, hogy is mondják a bicskát szlovákul, szóval azzal kihasítja a gömböcöt, én meg féltem, hogy engem is felfal valami, ezért nem szeretem disznósajtot, nagyapa mindig kinevet, hogy nem tudom, mi a jó, hogy ilyet még nem ettem, amióta csak lyuk van a seggemen. És azt is mondja, hogy ha nagy leszek, olyan férjet kellene keresnem, mint Esterházy Péter, aki egy író, sőt igazi nemes is. Az öccse szintén nemes, de egyben focista is, nagyapa meg azt mondja, hogy a focit szereti, de a focisták mind faszkalapok, és Esterházy Péter öccsének vízipólóznia kellene ahhoz, hogy elég jó legyen nekem. Vagy lehetne olyan férjem, mint Zöld Péter a magyar népmeséből, akinek mikor meghalt az anyja, kettévált a feje, és kiröpült a halott anya fejéből egy galamb, és a Zöld Péter volt az egyetlen, aki úgy el tudott bújni a hercegnő elől, hogy az nem találta meg, hiába kiabálta, hogy Zöld Péter! Ilyen férjem lesz.
Amire maga azt mondja, hogy gyerekkoromban én is féltem a fácánoktól, apám egyszer hazahozott egyet, azt mondta, vacsorára, de a fácán még élt, föl-alá repdesett a konyhában, anyám kergette, Terezka, ezt úgy kell megrajzolni, hogy azt a részt fested be, ami aztán lenyomódik, ne téveszd össze, na és anyám addig kergette a fácánt, míg az ki nem repült az ablakon. Apám meg utánahajította anyám ékszereit, és mikor anyám megkérdezte, hogy akkor mit fogunk most enni, apám azt mondta, hogy erre előbb kellett volna gondolnia, behozta az ablak alól anyám fülbevalóját, és azt mondta, Ezt megzabálhatod, végül babfőzeléket vacsoráztunk, szereted a babfőzeléket, Terezka?
Otthon aztán a fülbevalómmal kapirgálom a vakolatot, mohón nyelem, ahogy azok a gyerekek csinálják, akiknek ásványianyag-hiányuk van, de lehet, hogy csak kíváncsiak a fal ízére meg arra, hogy mi van mögötte.
Szóval eljárok a maga rajzszakkörére, tanár úr, hogy szétdumáljam a fejét, mert Silvia nem jár a rajzszakkörre, és nem szól rám, hogy fogd be és pedál, és nincsenek ott a szüleim sem azzal, hogy egyfolytában tolod, csak egy percig maradj csendben, legalább két mondat között vegyél levegőt! Beszélek magának mindenről, a filmről, amit tegnap este láttam, a főhősnő összebarátkozott egy rókával, a róka a végén kiugrott az ablakon, ráesett egy biciklire, csörömpölés hallatszott, ahogy letört róla a csengő, és beszélek a Rumošról is, mert annak idején Rumoš volt a legjobb barátom, tollbamondásokat írattam vele, Rumoš ugyan magyar volt, de írta engedelmesen, komolyan, ne tessék nevetni, aztán megtanított cigarettát sodorni, egy olyan fémdobozba, és kecskén lovagoltatott, tartotta a fejét, míg felmásztam rá, de szinte semeddig sem bírtam rajta terpeszben, és Rumošnak gyorsan le kellett vennie, mert nyomta a kecske háta a lábam közét.
Beszélek magának a természetfilmről, amit akkor láttam, mikor nagyapa elaludt a kanapén. Farkasok másztak egy faház tetejére, mancsukkal és pofájukkal kiszedegették a cserepet, szétbontották a tetőt, hogy bejussanak az alvó nőhöz, előbb a hálóinge dekoltázsából kidomborodó fiatal mellét harapták szét, aztán a hasát és az ölét, az egyik farkas a lábát vonszolta el egy sarokba, ott szopogatta a lábujjait; csak aztán láttak neki a fejének, végül megették azt is, hajastul, később az erdőben kihányták, de a haj miatt nagyon lassan ment, a mancsukkal húzgálták ki a pofájukból. Erről jut eszembe, hogy otthon mindig a barna lavórba hányunk, amiben egyébként a piszkos alsónemű van, majd mesélek erről is. Végül hozzáteszem, hogy nem tudom, tényleg farkasok voltak-e, mert régen volt ez már, és nem teljesen úgy nézett ki az az állat, mint egy farkas, hanem inkább mint egy kicsi, kövér kutya. Viszont még mindig félek, a gömböctől is, meg a faházban alvástól is. Egy hétre rá Matúš esetlen vonító farkast dögönyöz össze az agyagból, maga nevet, rámutat, és azt mondja, kicsi, kövér kutya!
Eljön elém Silvia az új fiújával, kint állnak az épület előtt, cigarettáznak. Mikor kijövünk, Silvia meglátja magát, maga meglátja Silviát, hozom a könyvet, amit magától kaptam kölcsön, meg a cédéket, bár ezeket nincs min lejátszanom, ezért letöltöm a tartalmukat a netről, másnap meg azt mondom, köszönöm a cédéket, nagyon jók voltak, maga meg azt mondja, régóta hallgatom ezt a bandát, de senkinek sem szokott tetszeni, aztán megyek Silviához, az iskola előtt cigizik, a cigiízt pedig dinnyés medvecukorral nyomatja le. A medvecukor zacskóját összehajtogatja, beteszi a táskájába, hogy később újra felhasználja, mert Silvia ilyen, a művészet nem érdekli, a nejlonzacskók igen, meg én is, ezért jön el mindig elém, és néz a tanár úrra csúnyán.
Amikor megmutattam magának azt a sebhelyet, ami a lépcsőn legurulástól lett, maga felgyűrte az ingujját, és alatta egy sokkal nagyobb sebhely volt, mint az enyém, kicsit úgy nézett ki, mint egy nyerstésztából faragott dombormű. Mikor megkérdeztem, hol szerezte, azt mondta, üveggel szeretkeztem, és csak miután fel akartam vonni a szemöldökömet, de csak a szememet sikerült kiguvasztani, akkor tetszett hozzátenni, hogy átbaszódtam rajta, és nevetett a tanár úr. Ezért nem izgatott tovább, hogy én meg gecit mondtam, bár annak amúgy sem kellene izgatnia, mert metált hallgatok, koponyás pólókat hordok, a farmeremen pedig láncot, és még ha nem is cigizek, mint a Silvia, mégsem vagyok már gyerek, mint amikor még azt követeltem a Rumoštól, hogy lovagoltasson meg a kecskén.
Azt kérdezi a tanár úr, hogy hol akarok továbbtanulni. Mondom, nem tudom, pedig tudom, mire maga, hogy pedig ezt már illene tudnom, de én nem mondom meg, hogy igazából tudom már, még akkor sem, amikor leteszi elém a képzőművészek számára készült anatómiakönyvet, és azt mondja, rajzoljam le a nőt a negyvenkettedik oldalon. A nőnek a negyvenkettedik oldalon nincs haja, nincs melle, nincs bőre, olyan, mintha farkasok rágták volna meg. Rajzolom a nő izmait, és közben anyámra gondolok, aki a legkevésbé sem hasonlít a nőre a negyvenkettedik oldalról, anyámnak mindig szépen le van barnulva a bőre, a dereka karcsú, a lába vékony, piros ruhában jár, nekem meg azt mondja mindenki, hogy tiszta apád vagy!
Minden ruhám fekete, minitemetése vagyok a szüleimnek. Átdugja az ujját az övtartómra erősített lánc egyik szemén a tanár úr, és azt tetszik kérdezni, hogy ez a lánc most menő-e, oda akarom vetni, hogy nem bazmeg, nem menő, de csak lesütöm a szemem, otthon leveszem a láncot, bedugom a fiókba, és felhívom Silviát, hogy ad-e egy cigit. Silvia kinevet, aztán simogatja a hátamat, míg fuldoklom a füsttől, hol az a lófasz a gatyádról, csúnyán nézek rá, aztán lefekvés előtt mégis visszacsatolom a láncot.
Átdugja az ujját a láncom egyik szemén, tanár úr, meghúzza, kapd össze a holmidat, megyünk koncertre a templomba. Meghimbálja a fordított keresztes fülbevalómat, azt, amelyikkel a szobámat eszem, tegnap is próbáltam szétrágni, míg a szüleim üvöltöztek egymással, hogy bazmeg és bocsáss meg szívem, de miért vagy ingerült?
Dehogy megyek, mondom, pár perc múlva mégis fent ülök a karzaton, kezemben a hamutartó, amit én készítettem, azt hiszem, odaadom Silviának.
A templom előtt azt tetszik mondani, hogy szeretlek!
Az osztályban meg azt, hogy tegeződjünk!
Süti van az asztalon és teásbögrék, kávét nem iszik, mert szívdobogást kap tőle, meg tetszik ölelni, és azt mondja, szóval akkor pertuban vagyunk, bólintok, olyan az íze a nevének, mint a szobámban a vakolaté, kaparja a torkomat, de csak nyelem, büszke vagyok, hogy végre fogy belőle.
Aztán meghívsz a lakásodra. Ajtót nyitsz, kabátban vagy, mintha menni készülnél, pedig csak a konyhában ülünk, teát főzöl, pedig kávét kértem, de az mondod, korai nekem még a kávé, szürcsölöm hát a csipketeát, nézegetem a dekorációt a falon. Szeretnék valamit mondani, de mit mondjak, vaze, talán megint valamit a Rumošról vagy nagyapáról vagy Silviáról, Silviát nem szereted, de mindegy. Végül a konyha sarkába mutatok, és azt mondom, hogy a nagymamámnál ugyanilyen csempe van a klotyóban. Megcsíped az arcomat és nevetsz, neked tényleg elmondhatok bármit, járhat a pofám egyfolytában.
Mikor a cipőmet húzom, kérdezed, nem fognak-e keresni, nem hiszem, felelem, azt mondtam, hogy Silviához megyek, majd hosszan ölellek.
Aztán zúg-sistereg valami a szobámban, talán a vér forr benne, meg fog kelleni enni.
Forr, mikor a konyhádban ülünk, hátad mögött ugyanolyan csempe, mint nagymamáék vécéjében, meg egy kötény, rajta a neved. A nejlonba csomagolt, Rodintől Moore-ig című albumban lapozgatsz; ez a szobor, ez megváltoztatta az életemet, csináltam aztán én is egy hasonlót, most neked jár a pofád és én hallgatlak, aztán egyszer csak befogod, és azt kérdezed, megölelhetlek, mintha eddig nem ölelgettél volna; a fenekemet is megcsaptad egyszer, mikor mentem el tőled, nem mozdítottad puszihoz a fejed, így az ajkam a szád sarkát érte az arcod helyett, most meg egyszeriben azt kérdezed, hogy megölelhetlek, én meg mióta várom már a két kezed között, hogy elfordítsd a fejed, és kiömöljön a szádból a főtt vér.
Tereza nem a lánya, lehetne, de nem az, a lányának göndör haja van, Terezáé pedig egyenes, körbelógja az arcát. A lányának apró az orra, Terezáé sasorr plusz sűrű szemöldök és olyan ajak, amelyikre illene a rúzs, a lányának száj helyett keskeny rés van az arcában, mint a malacpersely bedobónyílása, olyan keskeny, hogy nem fértek bele apaságának fillérei, a földre hajigálta a lánya mindet, és bezárkózott a szobájába. Terezának olyan ajka van, amivel most őt csókolgatja, Ivan nyelve úgy csusszan közé, mint egy aranypénz, még a csörrenését is hallja, meg ahogy Tereza otthon a combjához dörzsöli az aranypénzt, a szülei meg azt kérdezik, hol voltál, és azt is hallja, hogy Tereza azt mondja, Silviával a városban, és közben mindvégig remeg a keze. Most is remeg, ahogy két tenyere közt tartja Ivan arcát. Remeg akkor is, amikor a hátát simogatja, és azt mondja, hogy ne sírj, hiszen nem történt semmi rossz, ilyeneket mond neki Terezka, meg hogy nézd, hullik a hajad mindenfele, összeszedegeti a szálakat, kidobja a szemetesbe, leporolja fölötte a kezét.
Azt mondod együtt lehetünk, de csak egy egészen kicsi időre, senki sem tudhatja meg, de egy kis időre lehet.
Meg hogy örökre együtt maradunk, örökké szeretni foglak.
Meg hogy nem gondoltam volna, hogy ilyen szépen tudsz csókolózni!
Nem gondoltad volna, hogy ilyen szépen tudok csókolózni, erre napokig büszke vagyok, peckesen grasszálok az iskolában, és csak arra tudok gondolni, hogy milyen jól csókolózom, milyen jól megtanított Silvia. Ez érdekelne téged is, hogy Silvia, majd legközelebb elmesélem. Azt sajnálom csak, hogy nem akarsz a tükör előtt csókolózni, nem akarod közben nézni magunkat, így a fotelben csókolózunk, a szobraid közt, egy óriás gömb, gúlával a közepén, egy olyan, aminek az a neve, hogy lépcső önmagunkba, egy saját nyelébe szöget verő kalapács, keresztény kalapács, mondom két csók között, te pedig megdicsérsz, milyen okos, vicces kislány vagy, és milyen szépen tudsz csókolózni, nagyon rég nem csókolóztam így senkivel.
Az iskolából mindig egyenesen hozzád megyek, elmesélem, hogyan mászott be apám az ágyam alá, és hogyan kiabált ki onnan, hogy minden csupa por, hogy lehet ekkora kupi az ágyad alatt, ezt kiabálta, te pedig simogatod a fejem és azt mondod, hogy ilyet sosem mondanék a lányomnak, ettől meghalna bennem a lélek, meg hogy annyira hasonlítasz a lányomra, van fogalmad róla, hogy ez milyen félelmetes, senki sem láthat minket együtt.
Az iskolából mindig egyenesen hozzád megyek, a menzás ebédet passzolom, legalább lefogyok.
