Részlet N. Tóth Anikó legújabb könyvéből, a Womanpess gondozásában kiadott Tanárnő kérem című novellagyűjteményből
Még nem állok neki. Hiszen csak most lett vége a tanításnak. Elvégre jár egy kis szusszanás. Kortyolgatom a délutáni kávét. Szétnézek a fészbukon. Lájkolok néhány bejegyzést, szivecskézek pár fotót. Ha felkelti az érdeklődésem egy-egy kínálkozó cikk, beleolvasok. Sőt, végigolvasom. Ha azonosulni tudok a tartalmával, megosztom. Elindítok egy podcastot, ha megunom, megállítom. Rákattintok egy zenés videóra. Nem ártana sétálni egyet. De csak egy rövidet. Kiszellőztetem a fejem, hogy aztán jobban tudjak koncentrálni. Belefeledkezem a levegő illatába, a mozgás örömébe. Hosszasan. Vacsoraidőben érek haza. Evés után egyáltalán nem akaródzik elővenni iskolai dolgokat. Készülni viszont muszáj. A javítást tehát elnapolom.
Becsöngetnek. A tanári a kelleténél jóval lassabban ürül ki, úgy tűnik, senkinek sem sietős. Nem csoda, már a negyedik óra kezdődik. Mikor végre egyedül maradok, előveszem a frissen íratott dolgozatokat. A feladatsor kiválóan javítható, direkt lyukasórára terveztem. Belelendülök, szökken a toll feladatról feladatra, pipa, aláhúzás, hiányjel, pontszám. Az utolsó előtti kissé bonyolultabb, kétlépcsős, nem lehet pikk-pakk elintézni. Összeadom a pontokat. Újraszámolom. Egyezik a két eredmény. Ráfirkantom az összpontszámot és a jegyet. Félrerakom a lapot. Magam elé teszem a következőt. Megy, mint a karikacsapás, nézem az órát, jól állok.
Az ötödiknél tartok, amikor nyílik az ajtó. Az érkező harsány üdvözléssel fejezi ki örömét, hogy társaságra talált. Nem érzékeli, hogy kitörő lelkesedését nem viszonzom azonos intenzitással, sőt hűvösen köszönök, látványosan húzom a szám. Rápillantok az órára, az előttem várakozó dolgozatokra. A bosszúság a homlokom mögött sűrűsödik. Ezt most meg kell csinálnom, mert délutánra már eredményeket ígértem, hogy akinek ma nem sikerült, az készülhessen holnapra. Nem teszem le a tollat, de nem akarok tiszteletlen sem lenni. Meghallgatok egy sor lamentálást, bár csak a hang jut el az érzékelési küszöbömig, a tartalmat kiszorítja az egyre masszívabb bosszúság. Mikor az órára sandítva úgy értékelem, lejárt az udvariassági idő, visszatérek a feladatokhoz. Nem szűnik azonban a szövegelés, sőt, letelepszik szemben velem, s mintha a hangerőt is emelné, nyomatékosítva mondókája jelentőségét. Néhány kapcsolattartási fordulat – ugye? nem gondolod? szerinted is? jól mondom? mit szólsz? – kiugrik a karattyolásból, de lepattan rólam. Pipa, pipa, hiányjel, pontszám, pipa, pontszám, pipa, te is? te nem? nahát, teljesen azt hittem, hogy te is, pipa, pipa, pipa vagyok, pontszám, hiányjel, hiányjel, képes odajönni mögém, beleles a vállam fölött a feladatlapba, szántja a tekintetével, észrevételez, odabök az ujjával, kommentál, rácsodálkozik a feladat nehézségére, nehezményezi egy másik túlzott egyszerűségét, keveselli a pontszámot, sokallja a pontszámot, vitatkozni kezd egy megoldással, felvesz egy javítottat, kijelenti, hogy az egyik feladatnak semmi keresnivalója, nem korosztályhoz mért, nem is érti, hogyan sikerült megoldani, ja, mert zseni a gyerek, nézi a többi javítottat, csóválja a fejét, itt nem stimmel az összpontszám, tömör düh feszíti a fejem, újraszámolom, nem tévedtem, fölényesen odacsapom a többi közé, nézem az órát, könyörtelenül menetel a nagymutató a kicsöngetés perce felé, és még a felénél sem tartok, akadékoskodó kollégám kiselőadást zúdít rám a feladatlap-készítés fortélyairól, egy adott ponton hatásszünetet tart, majd levonja a következtetést: az enyémet hiba volt bevinni az osztályba, hisz csapnivaló, logikátlan, pocsék, szakmaiatlan, módszertani kudarc, pedagógiai giccs, szégyen, gyalázat, van egy pont, amikor elhatározom: belédöföm a piros tollam.
Végre egy jó dolgozat! Megvan mindene: ügyes felvezetés, egészséges, szemléletes, mélyenszántó kifejtés, szellemes befejezés! Gördülékeny mondatok, pompás retorikai alakzatok, kiváló helyesírás! Gyöngybetűk! Kívánhat-e többet egy tanár?
Basszus, ezt nem lehet kiolvasni. Nagyon egyéni, szépnek is mondható kézírás. De mintha hanyatt vágták volna magukat a betűk. Vagy valami földöntúli erő a képzelt vonalra kényszerítené őket. Ha jobban megnézem, szinte teljesen egyformák. Csupa kínos hurok. Húzzák a szemem. Szédülök. Na erre milyen jegyet adjak?
Végre egy szép levezetés! Logikus, világos, precíz, ez az egy átfirkálás igazán megbocsátható.
Ez nagyon szerencsétlen. Ostoba. Hogy írhatta ezt ide? Teljes káosz. Fingja nincs, mit kellett volna csinálni. Ezt miből kapta, atyaúristen! Ez se jó. Ez mekkora baromság! Abszolút idióta.
A nagysikerű könyv megvásárolható a Womanpress weboldalán. (link: https://www.womanpress.sk/termek/n-toth-aniko-tanarno-kerem/)
