Türelmesen vár. Úgy, mint amikor a legkisebb testvért a nagyok folyton hátralökik, és tudja, hogy neki nem marad. Idővel megtanulta, ha alázatosan vár és őszintén kér, valaki meglátja, felfigyel rá. Megtanult határozottan, de nem kihívóan nézni. Csöndben viseli hosszú, fekete ruháját és kendőjét. Arca mély ráncai nincsenek összhangban nyílt tekintetével. Kortalan. Lehet, hogy velem egyidős, vagy sokkal több, nem tudom. Áll a szeles határátkelőhelyen, távol a tömegtől, és vár. Türelmesen vár, hogy észrevegyem. Lemutat a cipőjére. A hosszú úton, nyelvtudás hiányában, megtanulta arcmimikával kifejezni érzéseit. Nem jó a cipő. Kicsit lebiggyeszti bal szája sarkát. Olyan jajgatósan. Értem és látom. Egy fekete, vékony, kínai műbőr cipő van rajta, oldalt nagy, ezüst csattal, olyan, amit bizonyos kor fölött viselnek a hölgyek, és pénztárcabarát. Vékony műbőr. Rajtam síkabát, póló, pulóver, sapka, jégeralsó, vastag zokni és gumikesztyű. Mert az utóbbi ajánlott. Mondták. Beszaladok a raktárba, és a maradék cipő fölött imádkozom, hogy találjak egy méretben megfelelő meleg lábbelit. Nincs sok esély, de kérem az égiek segítségét.
Ilyenkor, amikor az emberi érzések játéka felülírja az épeszűséget, mert nem vagyunk kiképzett stratégák, edződünk az emberáradattal együtt. Három csizmát találok, és tudom, hogy a kis barna – emlékszem, amikor egy éve én is szemeztem vele – lesz a nyerő.
Barna, vádliközépig érő, velúr csizma, oldalt kis, szolid mintával, gyapjúbélelt, lapos talpú, masszív darab. Előző gazdája megkímélte, ő is nagyon szerethette. Hiszek a tárgyak sorsszerűségében, ha jó helyen volt, jó helyre kerül.
Türelmesen vár. A tömeg jön, sodor, yallah, yallah…. gyerünk, siess, mindenki át akar érni a határon. A hölgy, aki szemben áll velem, és tartása, kiállása és kisugárzása egy hölgyé, aki sok mindent megélt. Elképzelem, ahogy otthona tágas, világos, középosztálybeli ház, kis udvarral, virágokkal, ahol minden nap összejönnek a nők, és teáznak, beszélgetnek, ő csak ül, és csak akkor szólal meg, ha muszáj. Régen sokat mosolyoghatott, látom a szeme körül, a szarkalábak belemélyedtek a sarkakba, mélyebbek és régebbiek, mint a két orcáját beborító keszekusza felszínes barázdák. Az arcán lévő ráncok olyan frissek, és olyan szabálytalanok, mint amikor az ember egyik pillanatról a másikra meg tud őszülni.
Ő már nem mondja, hogy „yallah”, talán egyszer mondta, amikor két vászontáskába becsomagolta az életét. Belekukkantva már az is értéktelenné vált, amit akkor szükségesnek gondolt. Most a táskában csak víz van.
Lehúzza megviselt cipőjét, akkor látom, hogy a cipő hátsó része le van taposva. Értem jajgatós arckifejezését, nyújtom az új csizmát, nehézkesen letámaszt jobb kezével a földre, megfogom a karját, és segítem. Támasztom, mert ekkor már látom, hogy anyám korú nő, aki feketében gyászol. Talán a férjét, talán a gyerekét, talán mindkettőt. Lehet, hogy a lányát, mert amikor felhúzza a cipőt – ami fölött nem gondoltam volna, hogy imádkozni fogok, hogy jó legyen, miattam és az összes istenverte politikai baklövés miatt, az összes szaros egoista, önző, harácsoló életvitel miatt, hogy ez a szerencsétlen nő minél hamarabb átérjen a határon, hogy honfitársaim nyugodtan aludjanak, hogy ne küldjön több pénzt az EU, hogy kérhessem vissza az ékszerdoboznyi biztonságos Európámat, hogy szerethessek, hogy élhessek –, felegyenesedik, a szemembe néz, és hosszú napok után meghallom az első őszinte megkönnyebbült sóhajt. Akkor már fogom a kezét, a fenébe a gumikesztyűvel, jó a szemébe nézni, szorít, kapaszkodik, én jobban, mosolygok is, good luck, mondom neki, csak néz, és thank you, thank you, annyiszor, ami sokáig kitart, de ekkor már ölelem, mert nekem most sokkal nagyobb szükségem van belekapaszkodni, és az erőre, mint ennek az erős nőnek, aki kortalan tud maradni, és újrakezdeni valahol, akárhány évesen.
